Nagy Gábor: Mindezeket azért írtam le...

„Ez a repülőtér”. Ezek voltak Lajos utolsó szavai, amelyeket életében hallottam tőle.

Lehet, ezek voltak életének utolsó szavai is, hiszen pár kilométer után, pár perc múlva bekövetkezett a négy ember életét követelő baleset. Az egyik áldozat Lajos volt, aki a vétlen autót vezette. Mellette ült Szabina, aki ugyancsak meghalt. Lajos mögött ült Kurucz Laci, a harmadik áldozat.
Én, Laci mellett ültem. Megúsztam a balesetet.
A negyedik halott, a balesetet okozó gépkocsiban utazott.
2000. november 22-én, éjfél tájt történt a baleset, Siófok-Kiliti térségében.
Pécsről tartottunk hazafelé. A Harmadik Színházban néztük meg a Márton partjelzőt. Szabina és Laci akkor látták előszőr. Ha jól emlékszem, Ihász Csilla jött volna még velünk. Aztán négyen mentünk mégis.
Dél körül Laci jött értünk Sitkére a Wartburgjával. Avval mentünk Veszprémig. Próba végére érkeztünk. Ahogy Lajos kijött a színházból, beültünk az ő kocsijába, s máris indultunk Pécsre.
Szerda volt. Kedden is volt Márton partjelző, s lett volna csütörtökön is. (Vince Jani biztos, a bérleteibe vette meg az előadást.) Ez a szerdai, nem lett emlékezetes a számomra. Igaz, maga a színház épülete sem. Ami azért érdekes, mert a legkisebb falusi kultúrházra is apróra emlékszem, ahol egyszer is megfordultam. Tán, a baleset az oka.

Mi négyen, hazaindultunk az előadást követően. Jordán Tamásék erőst marasztaltak bennünket, de még vacsorára sem maradtunk.
Lajosnak, csütörtökön is próbája volt Veszprémben. Koránkelő lévén, pihent(ebb) állapotban indulhatott volna reggel, Pécsről. Laci is, én is maradhattunk volna. Szabina akart elindulni minden áron. Ő, (ezúttal is) abban bízott, hogy a férjét otthon találja. (Hogy Zsolt, visszamegy hozzá…)
Hát elindultunk arra a végzetes útra. Ha nem állunk meg annál az útmenti büfénél, vagy ha ott, tovább maradunk pár perccel… De megálltunk, és csak addig maradtunk, amíg a kávénkat (?) megittuk, s aki dohányzott - gondolom, csak én - elszívta a cigijét. Pisztáciát ropogtattam útközben. A büfében vettem. (Bizony, azóta sem. Kerülöm valahogy.)
Laci és Lajos beszélgettek. Szabina csendes volt. Már megszoktuk, hogy nem cserfel, amióta elhagyta a férje.

Elaludtam. Ébredésemkor azt hittem, hogy a kiliti repülőtér irányítótornyát látom. (Végre!) Mondtam is hangosan. Senki sem reagált rá. Tán Lajoson kívül aludtak a többiek.
Aztán Lajos fenti megjegyzésére riadtam fel, de mindjárt vissza is aludtam. Ölemben az aktatáskámmal, kezemben egy zacskó pisztáciával.
A tűzoltók vágószerszámainak hangjára tértem magamhoz - ahogy azt később összeraktam. Hideg volt. Fújt a szél. Nyilván nem maradt üveg az autóban az ütközés után. Lajos ülése egészen hátra volt dőlve. A fejéből folyt a vér a cipőmre. Laci mellettem, mintha csak aludna. Szabina – előttem - hörgött. Aztán elájultam megint. Amint tettek be a mentőbe, magamhoz tértem. Az egyik mentős azt mondta: „Megléptek a hátul ülők, aztán holnap majd jönnek be, hogy elestek, beverték a fejüket.” Mondtam, hogy mi, valamennyien a kocsiban voltunk. Erre adott választ - ha volt is - már megint nem hallottam. (A balesetet okozó kocsi utasairól beszéltek, ahogy azt később összeraktam.)
A kórházban tértem magamhoz, amikor valaki azt kérdezte, levághatja-e rólam a nadrágomat.

A siófoki kórház intenzív osztálya… Ahol pénteken mertem megkérdezni a nővértől, mi történt a társaimmal. A nővér a főorvost javasolta (esetleges) válaszadónak.
Nem tudom, mit hittem. Nem tudom miért gondoltam, hogy életben van valamelyikük is. Édesanyám, Szabina anyukája, és Laci felesége is voltak nálam. Tőlük sem kérdeztem, ők meg nem mondták a társaimat. (Nyilván ez volt a leggyanúsabb.)
Főorvos úr áperten megmondta, hogy meghaltak mindhárman. Azt is, hogy Szabina, hajnali öt órakor. Kómában. Lajos és Laci, azonnal az ütközést követően.

(Vannak, akik azt mondják, egy szobában voltam a gyilkosukkal. Sőt, jól elbeszélgettünk. Egy somogyi faluba igyekezett a nővéréhez, amikor kisodródott a gépkocsija, s akkor sérült meg – mondta. Ha ő volt, ha nem, a balesetet okozó ügyvéd megúszta. Két és fél évvel a balesetet követően még mindig csak rendőrségi szakban volt az ügy. Engem, mint érintettet mindenről tájékoztattak. Aztán arról is, hogy a másik kocsi halálos sérültjének édesanyja egyszer csak „megunta” a fellebbezéseket, így aztán „általánosan elfogadottá” vált, hogy a gépkocsit nem az ifjú ügyvéd vezette, hanem a barátja, aki meghalt a baleset során. Mert ő volt az, aki minden kétséget kizáróan, az anyósülésről repült ki a szélvédőn át - az autóból! Tán öt perccel elébb, a városszéli presszóból kilépve, úgy foglaltak helyet, hogy hátul a kiszolgálólánynak három ismeretlen férfi, a volánnál az ügyvéd úr, mellette a barátja. Valamelyik közeli településre igyekeztek egy adócsaló, nagyon gazdag emberhez. Tehát annyi sem maradt nekünk hátramaradottaknak, hogy az ítéletét keveselljük…)

Nem emlékszem, hogy letaglózott volna a hír. Szerintem tudtam, hogy így van. Ám abban bízhattam, hátha mégsem…
A vizsgálatok elvégzését követően már csak „karban tartottak” Siófokon.
Lehet, már csütörtökön eldőlt, hogy Szombathelyre szállítanak. (A napokban elhalálozott Kutszegi Istvántól hallottam később, - ő akkor a Megyeházán dolgozott - hogy az elnök- népművelő kollégám, Markó Péter - intézkedett, mondván, a hozzátartozóim nagyon nehezen tudnának látogatni Siófokon!)
Főorvos úr szombaton közölte, hogy hétfőn, helikopterrel visznek Szombathelyre.

Vasárnap este áttolták az ágyam egy üres, többágyas szobába. Elköszöntem a kedves – valószínű – gázolónktól. Hétfő reggel jöttek értem a mentősök, hogy a repülőtérre vigyenek – hittük a nővérrel. Kiderült, hogy ők, Szombathelyre visznek. Az nem lehetséges - mondta a nővér – ezekkel a sérülésekkel. Márpedig igen. Mutatták a zárójelentést. Ugyanaz a főorvos írta alá, aki szombaton helikoptert mondott, s még vasárnap sem szólt a változásokról, amikor benézett az intenzív szobámba.
A nővér elolvasta a jelentést. Hol a vákuum ágy – kérdezte.
Hát, az lent van, de úgysem jó – felelték a mentősök.
Azt hiszem, egy Nisa mentőautóba pakoltak. Amúgy ruhátlanul. (A nővér szólt a mentősöknek, hogy a lepedőt kéri vissza!...)
Valami oldalsó ülésre fektettek. Keskeny volt nekem. Kapaszkodhattam ugyan, hogy le ne essek, de csak avval a jobb kezemmel volt lehetséges, amelyiknek a csuklócsontjait öt, (vagy hat) képszegre erősen hajazó szeggel rakta össze az áldott emlékű Vidó főorvos úr, - Isten nyugtassa! - Szombathelyen.
Lellén, vagy Bogláron áttettek egy másik mentőautóba. Az, Kaposvárról jött. Egy idős hölgyet vitt ugyancsak Szombathelyre. A hölgy jól felöltözve ült egy rögzített kerekesszékben.
Odakinn lehetett mínusz 3-5 fok is.
Én meg fáztam. Édesanyám egy táskányi ruhát hozott pár nappal előtte, de abból senki semmit nem adott rám – tán csak alsónadrágot – a siófoki kórházban sem. A mentős rám terítette műszőrmebéléses kabátját. Fonyódon még fölszállt egy úr. Őt, a zalaegerszegi kórház szemészetére szállítottuk. Amíg a fonyódi úr szemét megvizsgálták a két mentős megebédelt. Valami ásványvizet hoztak nekem is, és a hölgynek is.
Délután négykor értünk a szombathelyi traumatológiára. Szép, napsütéses november végi hétfő délután volt. Friss, hideg. Ám egyáltalán nem fáztam, amikor a műtős átvitt – tolt – egy másik épületbe vizsgálatra – a parkon át. Igaz, jól bebugyolált.

Mindezeket azért írtam le, mert hiába hall az ember - hallott már 20 év előtt is - akármilyen vad dolgokat az egészségügyről, ha maga kerül még a hallottaknál is vadabb helyzetbe, szinte nem akarja elhinni. Nincs szó elképedésről. Hiszen túl lehet élni. Gondoltam akkor, amikor a másfél órás repülőút helyett jó pár órás autóút várt rám,- s reggel, a kórteremben arra nem is gondoltam, hogy ez az út kerek nyolc óra lesz – a nyilván kényelmes, légi ellátás helyett még csak vákuum ágy sem, hanem valami pár centi vastag, műbőrrel bevont keskeny ülés- amelyről, ha nem akartam leesni, akkor kapaszkodnom kellett az apró darabokra tört csuklójú kezemmel, (amely igaz, valami vékony gipszkötéssel bírt) betakarva egy vékony lepedőbe, ( a mindössze alsónadrágos testem) majd a másik mentőben egy mentős dzsekivel is, s bár minden bizonnyal a légi jármű is rázkódott volna néha, a mentőautók azonban folyamatosan rázkódtak! S velük, az én összetört csontjaim is. Szóval írtam a fentieket az egészségügy állapota végett. Meg, hogy mit bír ki az az ember, akinek hat hétig hanyatt fekve, mozdulatlanul kellett lennie az ágyában, az első „szombathelyi héten” ráadásul úgy, hogy a feneke nem érintkezhetett a lepedőjével, ergo a testem azon része a levegőben „lógott”.

Természetesen e földi létben maradni akarásomat nagyban befolyásolta a színház sorsa. Tudtam, Ihász Csillánál jó kezekben lesz/van, tudtam, hogy a diákcsoportnak több meghívása is van a Kinszki tanárnő rendezte Csongor és Tünde című előadásra, tehát a színházunk működik, és a felkészülés elkezdéséhez aktuális Betlehemesek- legalább két csoport- is meglesznek nélkülem- a nagyok lelkierejében pedig bíztam/bízhattam.

Igaz, nem tudhattam, hogy a tragédia kinél, mit vált ki?! Hiszen, nagyon fontos négy személy egyszerre csak eltűnt a csapatból…

És még azért is írtam, mert a sok „üres időmben” átgondoltam, hogy hosszabb időre/hosszú időre senki sem venné át tőlem a színház vezetését. Szóval, megszűnne a Sitkei Színkör. Megszűnne az a közösség, amely rajtam kívül sok embernek fontos volt. Nem csak a tagoknak, nem csak a gyerek- és a diákstúdiósoknak, hanem a gyerekek szüleinek, hozzánk tartozóknak – a falu nagyobbik felének. Nem nekem lett volna a legnagyobb hiányérzetem. Állítom ezt, minden szerénytelenség nélkül.

Szombathelyen mintegy három hetet tartózkodtam. Közben a csodálatos ember és orvos, Vidó főorvos úr vezette különböző teamek különféle műtéteket végeztek el rajtam.
Nappal, a hat ágyas kórterembeni történések lekötöttek. És az olvasás. Meg bal kezem használatba vétele csupa olyanra is, ami addig a jobb kezem feladata volt. Meg a látogatók. Mindennap voltak. Jöttek. Később a távolibb Szentgotthárdra is. Nagyon jó érzés volt! Kellett, mert magányosan aligha birkóztam volna meg mindavval, ami foglalkoztatott. Éjszaka féltem. (Elég keveset aludtam.) A plafonon, a meszelésen mindenféle „rajzolatok” voltak. Azokból minden éjjel előjöttek halott társaim. Néha mindhárman. Néha egyenként. Lajos, a leggyakrabban. Csak néztek. Érzelmek nélküli arccal. Mégis azt éreztem, hogy hívnak. Mellettük a helyem. Cserbenhagytam őket, szükségük van rám!
Nappal mindig világos volt előttem, hogy „élőnek élő, holtnak holt a barátja”, ám ilyenkor meg azt éreztem, miért én maradtam életben?!? Lajos, két pici gyereket- s két még nem felnőttet- hagyott itt a felesége mellett.

Laci, a még iskolás fiát, s a nejét. Szabina ugyan „csak” a szüleit, de ha elfelejti a hűtlen férjét, új, s szép életet kezdhet, hiszen fiatal volt! Nekem meg senkim sincs. Szüleimen (s társaimon) kívül. Ahogy mondani szokás: se kutyám, se macskám.
Aztán kialakult, hogy azért kell meggyógyulni, mert odakint várnak rám. Mert a kintiek szerint szükség(ük) van rám. (Lehet, a Fennvaló is azt gondolta, amíg Lajosékra ott, ahol, addig rám, továbbra is itt van szükség.)
És mégsem akartam elhagyni a rehabilitációs kórházat. Még február végére is csak azért, mert akkorra Csilla –szinte- már nyilvánvalóan piszkált, hogy menjek már haza. (Én már akkor „homeoffice”-ban dolgoztam. Igaz, keveset.)
Pedig akkor már tudtam, hogy Cellbe költözünk. Tudtam, hogy muszáj, mert a nagyok egyike sem akar Sitkén maradni.
A polgármester asszony – Isten nyugtassa! – annyira embertelen volt hozzájuk, - a Sitkei Színkörhöz, hogy alig várták menjek haza, álljak az élükre, s menjünk abból a faluból, menjünk ki abból a kultúrházból, ahol 20 éven át működtünk/dolgoztunk – bizony, a falu dicsőségére is. Egyenként szavaztunk. Rajtam kívül mindenki a távozásra. Így aztán én is mentem. Sitkén maradt a kitűnő diákcsoport – ketten közülük később, amint nagyobbak lettek – utánunk jöttek Cellbe. Sitkén maradt két gyerekcsoport is.

Az igazsághoz tartozik még, hogy az elmondottakon kívül, csak jót tudok mondani, csak jót, és újra csak jót orvosaimról, ápolónőkről, műtősfiúkról, gyógytornászokról, szakasszisztensekről. Csak nagyon jót!
(Egy példa: Karácsony előtt kerültem Szentgotthárdra, a rehabilitációs kórházba. Az ünnepekre mindenkit hazaengedtek. Szinte. Igazgató úr elrendelte, tegyenek tv-t a szobámba. Hiába mondtam, hogy vagy 10 éve nem nézek tv-t.)

Csodaszép – teltházas! – emlékműsorral búcsúztak a társaim a falutól! Csak folytak, csak folytak a könnyeim… Akkor este megtörtént Soltis Lajos nevének fölvétele, s lett a Sitkei Színkör Alternatív Színházból, Soltis Lajos Színház.

Gyakran beszélgetek Lajossal. Érdekes, hogy a velünk való „szakítása” soha nem kerül szóba. (Sokat dolgozom egyedül a kertben. Gyakran beszélek fennhangon is.)
Nem mindig egyeztünk, néha veszekedtünk, de sosem vesztünk össze. Akkor sem, amikor egy éjszaka átrendezte az Ecsivel színrevitt kedves-bájos Csalóka Pétert. Bár fájt a szívünk a régiért, s nem minden óvó néni volt elragadtatva attól a maivá tett mesétől, de Lajos igazát beláttuk – meg azt is, hogy ő a színház főrendezője is, ergo természetes, hogy belenyúl a dolgainkba. Sokat tanultam tőle. Sok sikeres vásári komédiát rendeztem azután, hogy megnyitott bennem példájával egy kaput (vagy ablakot, ganz egal).
Természetesen más területeken is szedegettem a morzsákat, kenyérszeleteket. (De már több éve annak, ha nem muszáj, nem rendezek. Napjainkra „muszáj lenne”, hiszen ebben a csúf világban egyre inkább szabadtéri előadások kellenek egy-egy színház repertoárjára, s a vásári komédiákra szüksége lenne színházunknak is.)

Lajos, valahogy úgy bennem van. A bácskai parasztgyerek bennem, a „vazsi” parasztgyerekben.
Nem mindig csak a színházról beszéltünk. Növényekről, állatokról, kertről, és vetésről, kecskéről és disznóról, szőlőről, borról és pálinkáról, gombákról és Trianonról, szerbesített nevéről, a kicsi fizetésről, a gyerekekről stb. És emberekről. Mindenféle emberekről. Szerencsére a politika sem választott el bennünket egymástól. Fogalmam sem volt arról, kire szokott szavazni – ha kérdem, lehet megmondja, s viszont – de jól egyeztünk, mint „nemzeti keresztény liberális” emberek. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom, milyen vallású volt. (Lehet tudtam, de nem volt lényeges akkor sem, mert miért is???)
Nehezen élte meg magyarországi létét. Gyakran mondta, hogy inkább otthon kellett volna maradnia. Nem szerette a „veszprémi dombokat”, nem szerette a veszprémi színházat sem. Kapott feladatokat – ha nem is a legjobbakat, legszebbeket, de a színház abban az időben kevésbé volt alkotó terep, inkább előadásgyár. Volt hónap, hogy 60-80 előadást is tartottak – szerte a megyében. A házon kívülieket – ahogy Lajos mondta a „kisszállásokat” okos dolognak tartotta, még akkor is, ha a minőséget kifogásolta. A színház tanít, nevel, szórakoztat! Ez a sorrend – mondta. Színház mindenkinek kell! A legkisebb falukban is kell! (Lásd, Tanyaszínház…)
Ha próba után bementünk a sitkei Patkó nevű italboltba, - nagyon ritkán, mert a kocsmáros a másik oldalára fordult már otthon, amikor mi, még próbáltunk – nyári időben mindig Soltis-sokkot ittunk: Korsó sörbe, ügyesen beleengedve fél decis – vagy 3 centes? – pohárban az addig jégen tartott unicum. Valóban szép volt, ahogy az unicum, mint a felhő terjedt - oldódott – a sörben, a nagyobb pohárban! Ja és finom is volt a Lajosról elnevezett italnemű!

Gyakran aludt nálunk. Akkor még nem béreltünk vendéglakást, így még Csilláéknál és Bruckner Anitáéknál is laktak a vendégeink. (Lajos utána is maradt, nálunk.) Herczeg Tomi – aki állandó munkatárs volt már akkoriban – is nálunk lakott, amíg nem lett vendéglakás. Nos, egy idő után át kellett tenni a hajnalig tartó beszélgetéseket a konyhába, mert Tomi, hamar elaludt, s nem akartuk zavarni. (Mondtuk: „Megint kidőlt a gyerek”.)

Nagyon nehezen tudott új autót vásárolni a rettenetes állapotban lévő, ám folyamatosan üzemképes Trabant helyett. Tán pár hetes volt a Fiat, amikor elmentünk Zalaegerszegre, színházba. Lajos jó barátja rendezte előadását néztük meg. Hát, nem volt jó. Lajosnak sem tetszett. A klubban félrevonult a rendezővel, s hosszasan beszélgettek. (Egészen jó barátok voltak, még színházvezetésre is pályáztak együtt.) Idő teltével visszajött az asztalunkhoz megkérdezni Zsoltitól, hogy ivott-e alkoholt. Mivel nem ivott, azt mondta, akkor majd ő vezessen hazafelé. Lajos meg, hajnalig beszélgetett a rendezővel. (Merő Béla. Gondolom, akár szerepelhetne is a neve.)

Aztán 50 méterre a színháztól belementünk egy Trabantba! Zsolt, nem adott elsőbbséget. A Trabantnak semmi baja nem lett, a Fiat azonban csúnya lett nagyon!
Fontos alkatrészek nem sérültek, avval jöttünk haza. Sőt Lajos, reggel Veszprémbe is. Néha nem gondolta végig a cselekedeteit. (Az sem biztos, hogy látta már Zsoltot vezetni…)

Sitkei működése alatt ez, egyszer fordult elő, színházi munkája során. 2000 nyár elején be kellett volna mutatni a Tótékat. Lajosnak veszprémi működése mellett ott volt már a Merlin Színházban a Márton partjelző Miholkája – Lajos, csodás alakítása! – aztán a Schwajda György vezette szolnoki színház Bodnárnéjában, Bodnár-Törőcsik Mari partnereként. Mint minden évben, azúttal is készült haza, a Bácskába, lehetőleg Tanyaszínházra.
Azon a nyáron a Bánk bán került színre Zsámbékon, Bocsárdi Laci rendezésében. Lajos is benne volt egy kis szereppel – Petur bánként, - s ott volt a hajmáskéri ház! (Még mindig, nem készen, nem rendben. De hát hogyan is?! Hiszen ami elkészült egy nyáron, ahelyett – télen – Lajos mást gondolt, így tavasszal elébb bontani kellett az évvel korábbit, s aztán építeni.) S ott voltak az állatok a hajmáskéri telken! Azok bizony enni, s inni „kértek” minden nap. Reggel is, este is. A kert inkább csak pár tő paradicsom s paprika, mert a rendkívül köves talajon a szokásos vetemények semmire sem mentek. S volt a Sitkei Színkör is. A Tótékat Lajos, - minden Örkény által nevesített szereplővel, és még sok csoportos szereplővel – a diákcsoport és a gyerekcsoportok tagjaival, s még toborozni is akart a lakosok közül… – akarta színre vinni. (Buszvárónál tömeg, sőt fúvószenekar, templomban miselátogatók sokasága s. a. t.)

1999-es (vagy már ‘98-as ?) tervek.

A ‘98-as választásokat követően azonban a színkör állandó vekszálásnak volt kitéve a polgármester részéről. A tőle tartó lakosok tartózkodóvá váltak velünk szemben. Lajos, nagyívű - főként mert nagy létszámú - tervei az idő előrehaladtával egyre inkább módosultak.
A legvégére maradt az Őrnagy, a Tót, Mariska, Ágika és a Postás. Meg a Lajtosember, azért mert azt, Szabina férje, Zsolt alakította, s Szabina külön kérése volt, hogy maradjon - mert így legalább a próbákra hazajárt Zsolt. (Hogy egyszer is maradt volna a házában, a feleségénél, azt nem figyeltük, de nem gondolta senki, hogy igen.)

Lám, néha, nagyon különös dolgokat kell megtennie egy színházi rendezőnek, különösen ha olyan falusi együttessel kezd, amilyen a Sitkei Színkör volt...

Változás, változás, változás folyamatosan!
Lajos más elfoglaltságai, a szereplők munkahelyi illetve családi elfoglaltságai végett elmaradó, vagy nem teljes értékű próbák. Az idő sürgetett. Meghirdettük a premiert. S bíztunk! (Bizony ez a színrevitel már nem hasonlított A bor vagy a Szentek kútja színpadra állításához…)
Minden a helyén volt. Minden bútordarab - asztal, székek - a budi jobb hátul, a Postás asztalkája széke, jobb elől. Minden jelmez és kellék. (Vince Jani ruházta fel az előadást.) Nem várhattuk a szokásos teltházat, hiszen a Szentek kútja után a polgármester és az ő szócsövei elhírelték, hogy a Sitkei Színkör már nem a falunak játszik. Ez a darab, már nem a falusiaknak való, s. a. t.
Mindenesetre jó félház - 60-70 ember - volt várható.

Aztán délután jött a majré! Öcsi - Őrnagy - Kurucz Laci - Tót - , hogy ők még “nincsenek készen”. Amúgy kezdettől “készen voltak”, csak a szöveget kellett volna, hogy megtanulják. Ihász Csilla - Mariska - “csak” azért majrézott, hogy mit kezd majd a két szöveget nem tudó kollégájával...
Javaslatuk: beszéljek Lajossal. Lépjen a zárt függöny elé, s jelentse be, hogy nem premieren, hanem nyilvános próbán vesz részt a Nagyérdemű.

Míg próbáltak, átgondoltam a dolgot. Tény, hogy a két zseniális képességű kollégám - bizony mondom Néked kedves Olvasóm, hidd el, nem tévedek! - mindig hozta a nagyszerű formáját. Szövegtudásban azonban a legutolsók voltak (evvel gyakran sírba vitték a partnereiket).
Probléma volt még a jelenetek átdíszítése. A gyerekcsoport nagyját tudtuk hadra fogni, (a többiek nyaraltak, táboroztak). Nem a legfegyelmezettebb, a legokosabb, legügyesebb gyerekek jöttek össze erre a napra. Néhányuk helyett mások jöttek: részben a polgármesterrel szembeni „öncenzúra”, részben más okokból.
Nos, a délelőtti próbán katasztrófális átdíszítsek voltak! Ráadásul ezen a próbán Lajos, még ott sem volt. A délutáni próba – Lajossal - sem volt eredményesebb a látvány tekintetében. (S Öcsiék szövegtudása sem javult...) Ezért felkértem Lajost, a fent írtak értelmében. Azt hittem azonnal elmegy. De maradt. És “tájékoztatta” a nézőket. Aztán - ahogy mondani szoktuk (ahogy lenni szokott)- “a beszarás összekapta”! Ha azok a rettenetes átdíszítések nem lettek volna nagyon rendes premiert láthatunk!
Nos, a színészek is így érezték. El is feledték a majrét. Sőt azt is, hogy mire vettek rá engemet.

Lajos nem sokkal a tapsrend után, elköszönt. Végleg. Nem mondta, hogy soha többet nem jön, de a búcsúja nem rövid időre szólt szerintünk. (Otthon, a Vajdaságban, nem sokkal ezután készült portréfilmben rém szomorúan szólt rólunk is.) Pár hét múlva elkezdtük a tapogatózást. Hol ezt kellett megkérdezni, hol azt. Hol nekünk Lajostól, hol neki, tőlünk. Aztán elmentünk Zsámbékra, a Bánk bán premierre. Szeretettel üdvözöltük egymást. (Megjegyzem, november 22-én, útban Pécs felé is volt bennem tartózkodás a beszélgetésünk során. Szerintem, Lajosban is. Sőt, bennem pont azért. (A nagyon jól sikerült, négy nappal elébbi Tóték bemutatónk ellenére is.)

Lajos rendezéseivel számos fesztivált megjártunk. Egyetlen egyre jött el velünk. Egészen pontosan, ő otthon volt, mi utaztunk Veszprémbe, a Diákszínjátszók Országos Gálájára - 1999-ben (vagy 2000-ben...) Nem jött el ‘98-ban (vagy 99-ben?) Kupuszinára sem, a Vajdasági Színjátszok Országos Találkozójának Gálájára. Ahová díszelőadásként hívták meg A bort. A szervezők - még ha nem is látták, azt tudták, hogy többek között kazincbarcikai különdíjas előadás. Nem voltunk rosszabbak, mint szoktunk, a közönség sem vette rosszul. Sokan gratuláltak. Ismerősök is - 92 óta rendszeresen jártam Vajdaságban - Lajos, számomra ismeretlen ismerősei is. Aztán pár hónap múlva egy vajdasági barátomtól kaptam egy újságoldalt. Rajta, ezen előadásunkról írott kritikával.
Visszafogott vagyok, amikor azt írom, hogy a kritikus a sárga földig lehúzta az előadást. Lajosról egy szót sem külön, de azt leírta, hogy nem érti hogyan lehetett meghívni a Gálára ezt az előadást - a Gála leggyengébb előadását!
Lajos is elolvasta. (Nem mondta, hogy tud róla. Ebből is látszik, hogy ő azért elég tisztességesen elszakította a “ vajdasági szálakat”.) Azt mondta, a kritika szerzője, régtől nagyon orrol rá, hogy átjött Magyarországra. Nagyjából ez volt a reakciója. Mint aki szó nélkül elfogadja az ostorcsapásokat, mert vétkesnek érzi magát. Talán azonnal rátért - megint - hogy nem kellett volna elhagyni az otthonát.
Nagyon szerette a bácskai “lapos” vidéket. A hullámzó, nagyon magasra növő kukoricákat. Az itt-ott egy-egy akácfát. (De nem csak a táj végett volt állandó honvágya.)
Már Petőfit sem értettem Alföld-szerelméért. Milyen gazdag fantáziával bírhat az, aki azt a kietlen vidéket szépnek mondja, szépnek írja, mert annak látja, annak tudja!
Igaz, Petőfi sok-sok-sok verset írt. Soltis Lajos pedig nagyszerű színész volt, s kiváló rendező. (Lehet, még belőlem is lehetett volna valaki, ha képes lettem volna a Bakonyomat, Veszprém „dombjait”, s a kemenesaljai dombokat feledni, s megszeretni az Alföldet?)

Tán még azon a nyáron - vagy 2000-ben - találkozott a „kupuszinai” kritikussal tanyaszínházi előadáson. A kritikus hozta föl az írást. Elnézést kért érte. Aztán jóba lettek - “komák” lettek, ahogy Lajos szokta nevezni a hozzá közeliket - mint voltak Lajos vajdasági működése ideje alatt.

A soha véget nem érő hajmáskéri építkezés...
Herczeg Tomival többször is elmentünk segíteni Lajosnak.
Az udvar közepén volt egy rettenetes farakás. Mennyiségét tekintve nem túl sok, de ahogy, s amennyire szét voltak hányva - hát elég nagy helyet foglaltak el a különféle fadarabok. Tomival elhatároztuk, hogy összerakjuk. Ebéd után, amíg Lajos szunnyadt kicsit, - megjegyzem, ha bármilyen fáradtan csak 10 percet is aludt, friss és kipihent ember lett - szépen összeraktuk a fát. Egy kupacba, de ügyelve, hogy pl. a deszkák, aztán a gerendavégek, meg a tűzrevaló s.a.t. egy-egy kis halmot alkossanak a nagyobb egészben.
Lajos fölébredt, folytattuk az építkezést. Kevertük a maltert, hordtuk Lajos keze alá, - naná, hogy ő volt a kőműves is! - adogattuk, faragtuk a téglát. Egyszercsak lepattant Lajos az állásról, nem egészen két perc alatt szétdobta a “farakásunkat”, mert valamit keresett. Több olyan volt, szinte felül, amire szüksége lett! (Aztán mégsem kellett az a fadarab. Nem emlékszem, hogy megjegyzést tett volna a csinos farakásra. Néha – évek múlva is – úgy éreztem, inkább bosszantotta, hogy összeraktuk.)
Hát, eddig tartott az udvari rend Hajmáskéren.

‘98. Szilveszterét Farkasgyepűn ünnepeltük. Avval feküdtünk hajnalban, hogy olyan útviszonyok mellett Lajos, képtelen lesz kijönni másnap, ‘99 Újév napján Veszprémből. Tévedtünk! Reggel 8-kor- a megbeszélt időben - kávécskámat szürcsölgettem, amikor Lajos megérkezett. Kávézott ő is, ám morcos volt, hogy csak engem talált ébren. Fölvertem a többieket is, s még 9 előtt elkezdtük a Szentek kútját. Estig dolgoztunk. Nagyjábol az első két mondaton.
Soltis Lajos jó színész volt. Élete vége felé kezdték megismerni Magyarországon is.
Valószínűleg már nem sokáig maradt volna velünk. Szolnokról, de még Sopronból sem tudott volna Sitkére járni. Ezen is a kórházban kezdtem el gondolkodni. (S talán Nánaynak van igaza, aki szerint haza készült.)
A színház-csinálás tudományából nagyon sokat kaptunk tőle, amíg velünk volt!

Az összes muskátlimat Lajoséból szaporítottam. Mára már ilyen muskátlija van Zsuzsiéknak és Ádiéknak is. Van tőle egy óriási fikusz is. A nyár végéig nálam volt, de aztán kellett a “zöld” a felújított színházi előterünkbe. (Haza kell hozni, úgy tűnik, nehezen viseli el az ottani létet.)
Ez a fikusz nem egy szálú, fává növekedett dísznövény. Nem! Lajos, nem szerette az ilyen előre megszabott, előre kiszámítható rendet - a maga dolgaiban sem, ezért aztán minden ismétlőpróbából felújítót csinált például - így aztán a fikusz szárát is elvágta, s az sokágú, - szinte - futónövény lett. Szép nagyon!

Közben Zalán fia is felnőtt férfi lett, akinek pedig emléke sem lehet az apjáról. 20 év telt el - éppen pont a napokban - a halála óta.
Mindenszentekkor ott vagyunk - néha csak páran - veszprémi sírjánál. Mindig vidám dolgok jutnak eszünkbe. Vissza kell fognunk magunkat a többi, komoly, szomorú temető-látogató előtt, hiszen valóban nem illik kacagni egy temetőben.

Aztán megsimogatom a „keresztjét”, és eljövünk tőle.

Nyugtassa Isten!



Celldömölk, 2020. november 27.

Vissza...