Nánay István: Továbbgondolt emléksorok

Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy még a szakmabeliek és a színházszeretők körében is milyen gyorsan törlődik ki az emlékezetből a korábban szeretett, tisztelt és nagyra tartott művész. Tanárként és színháztörténészként – bár megértem, mégis – nehéz elfogadni, hogy hallgatóimnak, mondjuk, Latinovits Zoltán vagy Ruszt József ugyanolyan ködbe vesző név, mint Jászai Mari vagy Hevesi Sándor. De legtöbbjüknek az élők közül is sokan ismeretlenek. Legyinthetnék, mondván, ez az élet rendje, én mégis újra meg újra megpróbálom felidézni mindazok emlékét, munkásságát, akiket fontosnak tartok, akik szívemhez közel állnak. Most éppen Soltis Lajosét – bár talán e kiadványt lapozók körében az ő személyének varázsa kevésbé halványult el. Az enyémben biztosan nem.

*

Hetvenéves lenne, és húsz éve nincs közöttünk. Ereje teljében, sikerekben és megpróbáltatásokban bővelkedő pályája derekán lett egy baleset áldozata. Visszagondolva rá, elővettem egy régi írásomat, amit a halálakor írtam¹. Olvasván a bekezdéseket, képzeletben ismét újraéltem a felvillantott előadásokat, a közös életpillanatokat. És úgy döntöttem, a két évtizeddel ezelőtt papírra vetett emlékmozzanatokat ismét felidézve, ugyanakkor továbbgondolva igyekszem megrajzolni az én Soltis-képemet.

*

Az első kép: már nem emlékszem, melyik előadás után, ülünk Lajos újvidéki kis lakásának még kisebb konyhájában, az asztalon pálinka, disznóvágásból maradt finomságok, friss kenyér. Oly meghitten beszélgettünk, mintha sok éve ismernénk egymást, holott két ellenérdekeltnek tartott fél, egy színész-rendező meg egy kritikus találkozott egymással. Hajnalodott már, amikor abbamaradt a kvaterkázás. Ezen az éjen leckét kaptam arról, hogy milyen az élet és a színház az akkori Jugoszláviában, annak is egy kis szögletében. Megtudhattam, hogy mi fűti, hajtja a paraszti sorból kikerült művészembert a pályáján, hogy mi az a Tanyaszínház, és ő miért vállalja minden nyáron az újabb produkciók létrehozását, a fiatal színészek istápolását, a többszáz kilométeres, faluról falura araszoló turnét, hogy mi a véleménye darabokról, rendezőkről, kollegákról, s nemcsak a vajdaságiakról. Életre szóló barátságféle alakult akkor köztünk.

*

1978-ban Újvidéken láttam őt először színpadon. Hepe-hupás, süppedő, fehér színpad, a nézőktől alig karnyújtásnyira enyhén megdöntött asztal, rajta karos gyertyatartó, a pislákoló fényben, pokrócba bugyolálva mogorva szakállas férfi olvas: Andrej a Harag György rendezte Három nővérben. Natasa (Ábrahám Irén) fecseg, korholja férjét, hogy pazarolja a gyertyát, rongálja a szemét, végül a könyvet is elveszi tőle. Andrej szótlanul tűr, s egyre mélyebben burkolózik takarójába. Nem sokkal később robban a lefojtott feszültség: a Prozorov-fiú ordítva, magából kifordulva a süket Ferrapontnak panaszolja el csalódottságát, keserűségét. Soltis Lajos színészi lényének két szélsőséges jellemzőjét, a szelídségét és vadságát néhány perc leforgása alatt mutatta fel.

*

1972-ben Vámos László osztályában végzett. Játszott Szabadkán, Újvidéken, s amikor Harag Andrej szerepére hívta, épp az Újvidéki Rádió együttesének tagja volt. Ha éppen nem próbált és nem játszott, böllérkedett s egy kisvendéglőben szakácskodott. Vagy otthon, Kavillóban a családnak segített a gazdaságban. Soha nem szakadt el a földtől, a falutól, a tanyavilágtól. Beszédében is megőrizte szűkebb környezetének hangzóit, diftongusait; szekálták is érte a pesti főiskolás társai, de pályatársai is.

*

Az otthonhoz, az övéihez való hűség indíthatta arra, hogy 1980-ban csatlakozott a két évvel korábban Hernyák György és Kovács Frigyes által alapított Tanyaszínházhoz, amelynek csaknem másfél évtizeden át játékosa, rendezője, vezetője, lelke, motorja, mindenese lett. Fiatal színészekből, főiskolásokból, amatőrökből évente más-más produkcióra toborozták az alkalmi társulatot, amely csacsifogaton járta a bácskai, bánáti és szerémségi tanyavilágot és falvakat, ellátogatott a horvátországi és szlovéniai szórvány településekre, sőt Magyarországra is. Vásári komédiák váltakoztak Shakespeare-és Molière-feldolgozásokkal, és az évek alatt kialakított sajátos tanyaszínházi stílusban megszólalt a Csapodár madárka és a Csongor és Tünde, A holdbéli csónakos és a Falstaff, a Don Quijote (Gyurkó László darabjának átirata) és a Csámpáskirálynő (a Csárdáskirálynő persziflázsa), Jevgenyij Svarc A sárkánya és Orwell Állatfarmja. ¬ Magától értetődő, hogy a kavillói bemutatókon Soltis főzte a híres birkapörköltet. Ezek a bemutatók és vidékjárások éveken keresztül a vajdasági magyar értelmiségiek szabad és kötetlen találkozására adtak alkalmat.

*

Soltis unszolására én is elindultam Kavillóra. Az ott töltött éjszakáról ekként számoltam be: „Kavillón, a házak után, kinn a mező közepén gyülekezett a tömeg. Hatalmas sátor szolgált a társasági élet központjául, mellette üstökben rotyogott a birkagulyás, távolabb látszott a játék helyszíne. Családiasan meghitt, mégis ünnepi légkör fogadott. Mindenki ismert mindenkit, de ha nem, pillanatok alatt megtörtént az ismerkedés egy pálinka mellett. Abszurd időjáték részesei lehettünk: körbe autók, szól a rádió, de a szamaras szekérből alakított színpad körül úgy viháncolnak a gyerekek s olyan áhítattal és természetességgel viselkednek a felnőttek, ahogy a hajdani vándorszínészet korából származó képeken látjuk. Az előadás után a sátorbeli evés-ivás közben és az előadás hatására közösséggé forrott a nézősereg. A kitartóak a késő éjszakai, kora hajnali órákban még egy főiskolás vizsgaprodukciót is megnézhettek. Mámoros órák emléke él bennem, s amikor napfelkeltekor ismét kocsiba ültem, nem egy átvirrasztott este-éjszaka terhével, hanem megtisztult lélekkel vághattam neki a hazaútnak.²”

*

1979. Újabb Harag-rendezés, a Cseresznyéskert, amelyben Soltis Lopahint játszotta. Második felvonás: a szereplők bevonulnak, elől Ranyevszkaja és Gajev, utánuk Lopahin, őket követik a többiek. Többször megkerülik a színpadot, majd kezdetét veszi a piknik. Gajev és Ranyevszkaja egy gazdátlan, kétkerekű homokfutóra ül fel, velük szemben világos öltönyben, fehér mellényben, nagy csokros nyakkendővel áll Lopahin. Hosszú csend után Soltis kiveszi mellényzsebéből aranyóráját, felkattintja, megnézi, komótosan visszateszi. Egy hirtelen mozdulattal elkapja a kocsi rúdját, és mint egy ringlispílhajtó, megforgatja a két agg gyereket, s nyugodtan, csendesen felszólítja őket: a birtokvásárlás ügyében most már igazán határozni kell. (Ez a mozdulat a tanyaszínházas Soltist ismerőknek felidézhette, ahogy a társulatvezető, ha kellett, maga ragadta meg a szamaras szekér rúdját, és az állat mellett vagy helyett húzta-vonta az alkotmányt.) Alázat és büszkeség, erő és gyengédség ötvöződött e mozdulatsorban. Egy másik felejthetetlen pillanat a harmadik felvonásból: Soltis Lopahinja, amikor visszatérnek az árverésről, enyhén kapatos. Szomorúság és megelégedettség bujkál a hangjában, amikor bejelenti, hogy övé a birtok. S amikor mindenki otthagyja, egyetlen mozdulattal, lábánál fogva felkap egy széket, s azzal kezd táncolni. Egyedül.

*

Két Harag-előadás között a Godot... Szabó István szabadkai rendező 1980-ban vitte szinre Újvidéken Beckett drámáját, amelyben Vladimirt Bicskei István, Estragont Soltis Lajos alakította (Pozzo: Venczel Valentin, Lucky: Pásthy Mátyás). Szinhely: manézs, műfaj: clowniáda. Bicskei és Soltis addig is, azután is gyakran voltak partnerek, de talán a Godot-ban lehetett leginkább érezni: minden rezdülésükben egyek. Kivételes kettőst alkottak. Hatalmas, ormótlan cipőben, szokványos bohócmezben csetlettek-botlottak, arcuk kifestve, Beckett szövegének interpretálása közben pontosan kigyakorolt akrobata és bohócszámokat adtak elő. Mégsem veszett el a dráma filozófiája, tragikuma, mélysége és fájdalma.

*

A harmadik Csehov-produkció: a Ványa bácsi. Húsz év után Kolozsváron, a Harag-emléknapok alkalmából újra láttam az előadást – videón. Így is gyönyörű volt. S benne megint az a kettősség, ami szinte minden Soltis-alakítást jellemzett. Az első felvonásban Asztrovként felszabadultan, viháncolva bolondozott, ugratták egymást Bicskeivel (Ványa) és Pásthyval (Tyelegin). Haraggal kitaláltak egy jellegzetes mozdulatot: Soltis úgy vitte az orvosi táskát, mintha zsákot cipelne: vállára vetve. S amikor a negyedik felvonásban Asztrov távozik, Soltis búcsúja – vál¬lán a táskával ¬– egy álomvilágtól való végleges elszakadás fájdalmát fejezte ki.

*

A világ egyre kevésbé volt arrafelé (is) álomvilág. Soltis sokat játszott és sokat rendezett. Számos vajdasági drámaíró művét segítette színpadra színészként is, rendezőként is. Voltak szép munkái, de akadtak kevésbé sikeresek is. Feszültséggel terhes évek voltak ezek, é egyévtizedes újvidéki múlt után 1989-ben valami eltörött: Soltis otthagyta a színházat, autószerelő lett.

*

1990-ben nem mindennapi körülmények között találkoztunk: a taxis sztrájk napjaiban, családomtól, barátaimtól elvágva az egri kórház traumatológiáján magatehetetlenül feküdtem, amikor felbukkant ágyamnál Bakody Józseffel – az egri Vizkereszt Böffenje és Keszege –, ő lett a leghűségesebb beteglátogatóm.

*

A szerelő munka mellett és után persze visszatért a színházhoz, s nemcsak Egerben, hanem otthon is. A legnehezebb időkben akadémiai növendékeivel tartotta a lelket a színházban és a színházlátogatókban. Ekkoriban egy interjúban így vallott: olyan a viszonyom a közönséggel, mint egy jó szeretővel¬; minél többet adok neki, annál többet kapok tőle.

*

Aztán a politika és a háború őt is, mint annyi társát, Magyarországra hajtotta. 1993-ban a Tanyaszínház bemutatóját is itt, és nem, mint addig, Kavillón tartották. Kiskunhalas adott helyet a Csantavéri passiónak, ami Sziveri János költeményei, a Biblia és Kafka-szövegek alapján született, s a jugoszláviai magyarok hányattatását, kiűzetését és megmaradni vágyását jeleníti meg. Ez a szegényszínházi produkció Soltis Lajos és Hernyák György irányításával és kéttucatnyi fiatal szereplésével jött létre. Eben a kollektív szenvedéstörténetben a keresztény feltámadás-ünnep és pogány újjászületés-rítusok fonódtak össze. A képiségében és muzikalitásában egységes, a szószínházi eszközök helyett inkább a mozgásra és asszociációkra épülő előadás minden mozzanatából sütött a személyes érintettség fájdalma, indulata. Ez volt Soltis utolsó tanyaszínházi rendezése.

*

Kapcsolatunk soha nem szűkült le a szorosan vett szakmára. Voltak válságos pillanatai, amikor szükségét éreztem, hogy konfliktuskezelőként próbáljak segíteni neki. Bevallom, nem sok sikerrel jártam, amikor egy magánéleti affér miatt régi jó barátjával, Bicskei Istvánnal, Bütyökkel romlott meg a kapcsolata, de akkor sem, amikor hirtelen döntéssel Magyarországra jött, és magára hagyta az akadémiai osztályát. Többször is igyekeztem összehozni őt és árván maradt tanítványait, de a ki és megbékélés késett. Bizonyos dolgokban konok és meggyőzhetetlen volt.

*

Magyarországon pedig néhány évig csak a helyét kereste. Veszprémben is – ahol a leghosszabb időt töltötte – fontos szerepeket kapott, de aki ismerte a vajdasági munkásságát, tudta: alakításaiból valami hiányzik.

*

Sokára kezdett magára találni. Amatőr rendező tanfolyamokon tanított, s ez már ismerős közege volt, hiszen majdnem azt csinálhatta, amit a Tanyaszínházban. Zsámbékra – ahol a kilencvenes évek elejétől Mátyás Irén megálmodta és rendszeresen megrendezte az erdélyi, felvidéki és vajdasági amatőr rendezők tanfolyamát és továbbképzését – én hívtam. Minden felkért tanár maga választhatta ki, hogy a köré csoportosuló „diákokkal” milyen drámai anyaggal foglalkozik. Ő vásári komédiákat vett elő, azokat, amelyekkel a Tanyaszínház munkássága is kezdődött. Rajongtak érte a játszói-rendező-hallgatói. Többször megfigyelhettem: nem elsősorban a színházi alkotás fortélyait oktatta, sokkal inkább emberségből adott leckét. Később próbálkozott a Bakony fennsíkján is vándor színházat létrehozni, de talán a homokhoz szokott ember mozgott idegenül a hegyek között, talán a levegőben volt valami, ami meggátolta, hogy kísérlete beérjen.

*

Találkozott azonban egy ambiciózus társasággal, a Sitkei Színkör tagjaival s vezetőjükkel, Nagy Gáborral, akikkel egy csapásra szót értett, s akikkel az egyik legeredményesebb és legeredetibb alternatív színházat teremtette meg. Munkáikban a falusi színjátszás hagyománytisztelete és az avantgárd színházi formák egészségesen ötvöződtek.

*

S bekövetkezett a szerep és színész nagy találkozása is: Miholka és Soltis eggyé vált a Merlin Színház előadásában. A Márton partjelző fázik még csak regény formában létezett, amikor Lengyel Pál rendezővel abban biztosak voltunk: ha a prózából végül darab lesz, Miholkát Soltisnak kell játszania. Hamvai Kornél Amerikából e-mailezte a készülő jeleneteket, hónapokon át folyt a szövegegyeztetés és ezzel párhuzamosan a szereplőkeresés. Többször változott a teljes szereposztás, de az ő személyéhez mindig vissza-visszatértünk. Megszületett az előadás. És Jordán Tamás fantasztikus alakítása. S a felfedezés: Soltis Lajos Miholkája. Sokan (még a szakmában is) akkor ismerkedtek a színész nevével, mások örömmel nyugtázták: helyére került egy tehetséges ember. A produkció második éve volt műsoron, egyre érettebbé vált, egyre több színe lett, s az alkotók azt tervezték: ha évente csak néhányszor is, de ezt az előadást nagyon sokáig akarják még játszani.

*

A terv beteljesíthetetlen maradt: Soltis Lajos két sitkei társával életét vesztette egy autóbalesetben. Vétlenek voltak. Az Isten – érthetetlenül – a vétleneket bünteti.

*

Miholka egy helyen azt mondja: „Márton kartárs, hogyha meghalok, talán a lányom is hazajön Kanadából. A temetésemre hazajön. És nagyon szép temetést akarok a kedvéért. És én magát kérem fel, hogy mondja meg neki akkor, felismeri majd a pici kezéről, ilyen pici keze van neki... hogy... az istenfáját... hogy ismert engem, és nem voltam én rossz ember mindent összevéve”.

Márton kartárssal állithatom: Soltis Lajos nem volt rossz ember – mindent összevéve.

Nánay István

Jegyzetek:

1. Nánay István: Töredék egy színész-emberről. Színház, 2001. 2. 35-37. 2. Nánay István: Emlékdarabkák. in.: Czérna Ágnes: Tanyaszínház. Fórum Kiadó. Újvidék. 2009. 162-163.

Vissza...