Szevasz öcsém! - Kovács Frigyes visszaemlékezése

Szevasz Öcsém - mondta, szevasz, mondtam én, kezet fogtunk, keményen és férfiasan egymás szemébe nézve. Volt ebben a kézfogásban valami bizalomgerjesztő, valami cinkos szövetség, valami támaszt nyújtó bizonyosság, bizonyosság afelől, hogy számíthatsz rám, valami a becsület- szóból, egy ünnepélyes szertartáson , amint ősapáink cselekedhettek így, vérszövetség kötésének idején.

Így emlékszem első találkozásunkra, így, hogy két komoly férfiember keményen kezet fog és amit közben mond, az bár rövid és tömör, de komoly, határozott és szent, mint a Szent Biblia

Minden okom meg volt erre, hiszen meglett férfikorba léptünk éppen: én 10 éves voltam, ő 15.

Két fogadott bátyám is volt nekem ezidőtájt ott Kavillón: az egyik hallatlanul okos, olvasott és művelt, a másik meg végtelenül talpraesett. Egyik volt a Lajkó Nándor (Lajkó Félix édesapja) a másik meg a Lajos, a Soltis.

Együtt nemigen játszottunk akkoriban, mert ő nagyfiúsat játszott, lányok is voltak a társaságában, nekem meg ... hát ... nem.

De, amikor nagyon komoly dolog történt a faluban, mondjuk a nők napjára kellett készülni vagy a titói staféta indítása körüli bonyolult dolgokat kellett szervezni, a kicsiket kellett betanítani egyszerre lépni vagy verset mondani, vagy mondjuk valami komloy forradalmi verset kellett szavalni, hát akkor én voltam a Lajos jobb keze, én voltam az, akire számíthatott, mert amit rám bízott, azt én maradéktalanul, és végtelen odaadással és lekiismertesen és a legjobb tudásom szerint ...

Topolyai gimnazistaként ódákat zengett a becsei művészeti vetélkedőről, Tóth Feriről, a magyartanárról, József Attila költészetéről, a 68-as forradalomról, hősiességről, helytállásról ...

Aztán jött a hír: felvették a színművészetire Budapesten. Hatalmas szenzáció volt ez akkor, este hétkor még az Újvidéki Rádió is bemondta a hírekben. Ünnep volt az a nap Kavillón, mindenki erről beszélt. Büszkék voltak a falu szülöttére. Pista bácsi, a Soltis csak egy-egy rövid káromkodással intézte el a dolgot, mintegy jelezve azt, hogy „ no - no, fordulhat ez még a visszájára is”. De rögtön áruba bocsátotta a ház egyetlen haszonállatát Hókát, a kis tehenet, hogy legyen a gyereknek...

Ekkkor lettem gimnazista. Én is megismertem a legendás magyartanárt, a Tóth Ferit, a Klárit meg a többi nagyszerű embert, a Sós Jóska matematikust, Feige Rolandot, a filozófia tanárát, Majoros Öcsit az országos öttusa - bajnok tornatanárt ...

Bennlakó diák voltam. Leveleztünk sokat. Egyetlen levél sem maradt meg sajnos, de megmaradtak bennem a levélírás izgalmai, amikor beszámoltam színjátszói tevékenységemről és élnek bennem a kapott levelek nemes, patetikus tervhegyei és álomfolyamai, a biztatás, a lelkesítés, hogy csak dolgozzak szorgalmasan, majd jön haza, és megváltjuk itt a világot. Küldte haza az olvasni valót, köztük a Fischer-könyvet A beszéd művészetét, amit meg kellett tanulnom az utolsó betűig és naponta egy órát gyakorolni. Jó diák voltam, a penzumot megdupláztam: egy óra helyett két órákat is gyakoroltam, így a gimnázium tananyagának elsajátítását, hát ... mit mondjak --- nem igen éreztem fontos kötelességemnek.

A vak szerencse úgy akarta mégis, hogy megbocsátassanak nekem a kamaszkori tévelygések, és kollégák lettünk.

Az Újvidéki Színházban vagy tízszer néztem meg ájultan a Lopahinját, és végtelenül nagyra voltam vele, hogy ennek a nagyszerű színészembernek a barátja lehetek.

Ezekben az időkben kezdtem magamról hinni azt, hogy immáron birtokában vagyok a tudománynak, aminek a neve színház, azazhogy bátorkodtam időnként saját véleményt mondani erről-arról. Akkor még nem tettem különbséget a kényes és kevésbé kényes kérdések között. Mindenről, mindenkor, mindent és ki másnak ha nem a barátomnak ,a tanítómnak, a mesteremnek: őszintén, nyíltan, kendőzetlenül.

A tanítvány ellentmond mesterének. A világ legtermésztesebb dolga. Nincs ebben semmi különös, csak nekünk volt szokatlan.. Neki is, nekem is. Na, most: ezekből a sokszor okos(kodó) vitákból leginkább oltári veszkedések néha óbégatásba torkolló érvelések kerekedtek. Becsületére legyen mondva, soha nem úgy fejeződött be a vita, hogy lekiskorúsított volna. Soha nem utasított rendre az idősebb jogán.

A Tanyaszínház harmadik évében kapcsolódott be a mozgalomba ( igen, ma úgy gondolom, hogy mozgalom volt). Sok éven át fizikumával és inrtellektusával húzta-vonta-tolta a szekeret. Ha kidőlt egyik szamár, beállt helyette. És ez szó szerint is értendő. Emblematikus ( azt hiszem ezt így mondják) figurája lett a Tanyaszínháznak.

És akkor hirtelen itthagyott, elhagyott, elment. Tanyaszínházat, tanítványokat, terveket, álmokat, mindent. Személyes sértésnek éltem meg. Hosszú évekig tartott ez a görcs bennem. Később tudtam meg, benne is. Húsz évvel ezelőtt Zsámbékon töltöttünk együtt egy egész hónapot. Jó volt. Egy hangos szó nem esett köztünk.Főztünk. A kollégáknak is, ha már ... Főzés közben lehet legjobbat beszélgetni: nem kell a másiknak a szemébe nézni. Tele volt tervekkel, álmokkal. Haza akart jönni.

Három hónappal később hazajött. A halálhíre. És bár 20 éve ennek, még mindig nagyon hiányzik.

Szevasz Lajos! Szevasz Öcsém! Mert mostmár tudd meg,Te vagy a fiatalabb....

Az idősebb jogán kérlek ne hallgass rám, hanem beszéljük meg, hogy mit hogy kéne most színház ügyben..., tudunk-e, képesek vagyunk-e még adni valamit ennek felfordult világnak? Mert tudod, sok itt a baj mostanában, a biztatásod kéne megint, a lelkesítésed, és az energiád, a harcos képességed, az ötlethegyeid, amitől lendületbe jön az ember...

Sokszor idézem meg azt az ötven évvel ezőtti kézfogást, mint valami sámán, mert te én vagyok már, és „Gyenge létemre így vagyok erős”.

Köszönöm a sorsnak, hogy találkozhattunk.

Szevasz öcsém!


Kovács Frigyes

Szabadka, 2020 októbere

Vissza...