Ihász Csilla: Valahol a Szeretet szigetén, ahol a színházak születnek…

Már húsz éve, hogy nem láthatjuk Lajost, és barátainkat, akiket elragadott az a szörnyű baleset. Jóval több idő, mint, amit együtt, közös munkával tölthettünk. Mégis mindannyian merítettünk belőle, mindannyiunkban mélyen él.

Próbálom felidézni az első találkozást, de nem megy. Az viszont határozottan felrémlik, amit először halottunk Lajosról, amit egy színjátszó műhely munka során tapasztaltak róla társaink, Timi, Öcsi és még jópáran. Jómagam nem voltam ott, több társammal együtt, emlékeim szerint fellépésünk volt. (Talán Nagybácsi és a menyasszonya, talán Rábapatyon…)

Így a híre megelőzte személyét. ”Hú, a Lajos!” Kemény, határozott, egész napos, megfeszített munkát követelt, nagyon kemény és fárasztó volt, átrendezte a darabot, vagányul, bevállalósan, a prűdségnek nagy pofont adva… Nem mondanám, így húsz év távlatából sem, hogy ezek után örömmel vártunk volna egy találkozást vele. Egyszer csak megtörtént, Sitkén a művelődési házban, a részleteket talán egy közös visszaemlékezés vissza tudná hozni, én magam nem…

Nyitottnak érzem magam, de egy első találkozáskor, azért távolságtartó vagyok, és hosszú távon sem azonnal fogadom az embereket bizalmamba. Azt hiszem, Lajossal is így volt. Eleve két lépéssel hátrábbról szemléltem, tartással, mert „félelmetes ember”… Persze, ma már tudom, hogy nem az volt. Egy csupaszív, gondoskodó, szabad szájú és elvű, érzékeny és nagyon érző, kreatív, de gondokkal, nehézségekkel teli, akinek nem volt könnyű élete, amit kívülről nem láttatott, de táplálta, motiválta. El kellett hagynia hazáját, megvetnie a lábát máshol, ami azért egész jól sikerült. Elszánt volt, a színházért, a tanításért élt-tett-gondolkozott…

Jött a Bor. Az ember velejéig látott, miközben instruált. Lépésről lépesre haladva, lassan dolgoztunk, bár erre az Hol vagyunk Martin Duol? –két vak fél perces szituációja a legjobb példa, amit egy egész január elsején próbáltunk, vagyis Timi és Öcsi próbált, Farkasgyepűn. Sokkal többet akart megértetni, mint a darabot, az embereket, emberi sorsokat is, beleszőve magát a szereplőt is. Megmagyarázva, levetítve, rádvetítve, kivetítve, nevelve...

Szóval a Bor, a mi kis, falusi társulatunknak meghozta az átütő sikert, azt a sikert, amelynek eddig csak a helyi, térségi sikereit élhettük meg, mert nem mertünk nagyok lenni, hinni, megmérettetni. Ezután már ott voltunk vele mindenhol, minden fesztiválon, minden szakmai találkozón, mi a kis vidéki amatőrök. Megtanította, hogy nem vagyunk azok. Mindenkinek megtalálta a szerepét a háttérmunkában is, és a színpadon is. Remek emberismerő, remek pedagógus volt, és remek barát volt, szeretett bennünket. Ahogy feltöltött bennünket, úgy töltöttük mi is fel.

Ettől kezdve, mindig mentünk, bejártuk az országot, valamennyi szakmai megmérettetésen részt vettünk, a színház pedig megszületett Lajos bábáskodásával és a társulat értékeinek megismerésével, saját értékeink és benne való hitünk által. Milyen fontos is a hit… egy színház életében nemkülönben, új perspektívákat nyitott meg előttünk. Színházzá lettünk. Átbeszélgetett éjszakák, éjjelekig tartó próbák, rengeteg humor, tervek, újabb és újabb, egyre messzebb mutató tervek, darabok, pálinka, unikum… Egy alkalommal, amikor nálunk aludt, ült a kisszéken a konyhában, egy kicsi gyerekszéken, a nagy ember, olyan természetesen, mint, aki mindig is itt ült, és egy pálinka, egy sor beszélgetés, de nem az alkoholos hablaty, hanem az élet

Vagy Kurucz Lacinál egy kis esti kolbászozás- szalonnázás, és közben a sok vidámság melletti jellemzések, „Te albán terrorista”, „Fogadjunk, te meg még a szexben is irányítasz”, „Megállnád a helyedet bármely városi színházban.” „Bácskai butyli bicska” , vicsogó „lányok”„sitkei gyumócs”.(Vanda lánya szavai voltak ezek) Mesélt a Tanyaszínházról, a hajmáskéri házáról, állatairól, szamárból lett kolbászról, dőltünk…

Na és persze volt dörgedelem is. Indulat, harag, nevelés… Ez jó szar volt- ezt a véleményt a nyugalomtól az üvöltésig bármely hangszínen el tudta mondani, bármely hasonlattal tudta illetni, csak hogy megértsük. Érted? Nem azért mondom, hidd el, én szeretlek.

Mai divatos szóval, remek coach-unk volt. Fejlesztette az egész csapatot, a társulatot. Felnövelt bennünket magunkhoz, edzette önismeretünket. Ez néha kicsit fájt, kicsit bántott, de a nagy tenyerével odapaskolva éreztette szeretetét, törődését is. Mit nem adnánk egy ilyen paskolásért…

Sokszor beszélgettünk, mint pénzügyes a csapatban és mint a rendező, művészeti vezető. Nyilván a társulat előmenetele volt a tét, üres kassza vs. nagy tervek. Hát nem mondom e téren, volt egy kis feszültség. „Legalább az útiköltségeim fizesd ki…”. Nagy terveket plántált belénk, de tudta, jobban, mint mi magunk, hogy hova építkezik. A tervek nagy része, így vagy úgy valóságossá lett. Még az anyagi háttér is megkerült… Mert ki gondolta volna például azt, hogy Sitkén nemzetközi színjátszó tábor lesz? Lett. És nem is akármilyen. Akkora nagy nevektől tanulhattunk, Bocsárdi László, Lengyel Pál, Solténszky Tibor, Gőz László, Katona Imre, Pápai László, Kinszky Judit stb., akik szakmailag nem a vidéki, alsó szintet képviselték. Olyan színházi táborok, mint akkor és ott voltak, talán már soha nem lehetnek. Non plus ultra. A mi kishitűségünket mindig helyre tette, olyan szellemi tőkét kaptunk tőle, melyet a mi generációnk egész életét meghatározza. Mert ismert, mert hitt bennünk, mert tudta az utat. Szellemi fellegvárat hozott nekünk, és teremtett belőlünk, amely ugyan hozott anyag volt, de ez a többlet, csak vele, így tudott kibontakozni. És a szeretet szigetét, ezekkel az emberekkel, a botos tornaórájával, ahol elég lett volna egy figyelmetlen pillanat, és már sérülhettél volna…

És néha volt azért harag is, sértődés, a társulattól távol töltött idő. De mindig folytatódott a munka.

„Meghalt a Lajos, meghalt a Szabina, meghalt a Kurucz.”- Ezeket a szavakat, míg élek, nem felejtem el. Bent ülve a színkör irodában, várva a csak később érkező kollégákat, mert tegnap este Pécsett voltak a Márton partjelzőn, persze megint nem tudtam elmenni, mert egy másik előadásom volt, megint nem voltam ott.(főiskolai drámapedagógia szakirányom csoportjával Szombathelyen a Hemóban drog-sokk c. szerkesztett műsorunk…) Valahogy mindig lemaradtam, az elsőről és az utolsóról is. Nem értem utólag, hogy lehetett azt a napot végigcsinálni…Talán életem egyetlen szem nyugtatója a válasz, amit akkor Erika nyomott belém, a hírrel együtt… Számtalan telefonhívás, ölelés, könny, „Csilla ugye, nem?” kérdés, várt rám, ránk. És erő, amit biztos, hogy tőlük kaptam, amire biztos, hogy Lajos (Gábor, Szabina, Laci) tanított, a gondoskodás, az érzelmek, amelyet a színpadon és azon kívül is velünk vannak, amelyek igazzá teszik életünket, játékunkat. Amit örökül kaptunk „Drága jó Lajosom!” Talán utólag már azt is értem, hogy lehettem Tótné akkor, huszonévesen.

Szerettük-e? Lehet jobb válasz erre a kérdésre, mint az az űr, fájdalom, amit hagytak mindhárman maguk után, amire csak a színház eszköztárán keresztül találtunk feldolgozási esélyt, segítséget-mert olyan mély bánatot hagyott, hagytak maguk után, és mert az érzelmek játékára, érzelmes, igaz játékra tanított bennünket. Ami belül fáj, benned van, az igazi lesz a színpadon. Nem akartunk igaziak lenni, nem akartunk ilyen mély érzéseket, fájdalmat megélni, átélni. De nem volt más utunk, más lehetőségünk, és tanítása, személye (személyük) ebben a búcsú előadásban, emlékműsorban egyik kiteljesedése, egységbe integrálása volt bennünk. Méltó, segítő szándékú búcsú társainktól, barátainktól. Ajándékul kaptuk-búcsú ajándékul a színházat. Soltis Lajos Színház. Igen, másodszor is megkaptuk a színházat, mi akik, akkor ott lehettünk. Ezen túl már hittünk benne, Lajos által, hiszen ő ismertette meg magunkat magunkkal, színházunkat velünk, munkánkat, erényeinket, és adta örökül a hitet, amely kis csapatunkból a Lajos előtti időkben még hiányzott, nem tudatosult, csak hobbi volt. Akkora nagyban gondolkozzunk, amekkora nagyok vagyunk, és nagyot teszünk. Köszönjük!

Az utolsó találkozó Sümegen történt, talán Zalaegerszegről színházból jöttünk, és beugrottunk Lehelhez, Lajos fiához. Alig pár perc volt csak, apa és fia gyors szóváltása, majd éjszakai autózás tovább. A következő végzetes éjszakai út előtt egy héttel…

Pár éve történt, hogy egyéb munkahelyi elfoglaltság miatt a vajdasági Topolyára kellett utaznom egy balatonakali delegációval. Ez épp azon a napon volt, amikor a születésnapját, valamelyik kereket ünnepelte a színház. Nagyon elkeseredett voltam amiatt, hogy nem lehetek ott a találkozón. Aztán, amikor megérkeztünk egy kis művelődési házba a falain ott lógtak a Tanyaszínház képei, megvolt a téma, megvolt a megnyugvás, megvolt a méltó emlékezés…

Még egy kis történet, amikor már nem volt velünk. Úgy adódott, hogy Veszprém megyébe költöztem, és egy sikertelen terhesség után ismét terhességet diagnosztizáltak, emellett sokként ért „a ketten vannak, ikrek,” hír. Ott álltam egyedül, egy idegen városban, egy ekkora hírrel, vegyes érzelmekkel, félelemekkel, megdöbbenéssel. Mindez a színészház mellett, ahol jópárszor megfordultunk Lajosnál. Szólni sem tudtam, nem is volt kinek, egyedül voltam az orvosnál. Bolyongtak gondolataim, bolyongtam. Ott, a veszprémi temetőben, Lajos sírjánál ért véget a bolyongás, Lajos mellett nyugodtam meg, neki „mondtam el először, hogy” …., így állunk. Hát ilyen ember volt. És tudtuk, minden rendben lesz.

Ihász Csilla

Vissza...