Herczeg Tamás: Hajmáskér

Kékes füst gomolygott az autó kipufogójából, ahogy a szivatóval indított kétütemű motor gurgulázva felhördült. Az épp működő ablaktörlő lomha mozdulattal törölte le reggeli párát a szélvédőről. Így már látszottak az iskola ablaka előtti fák a márciusi ködös reggelbe meredező majdnem teljesen csupasz, imitt-amott rügyes ágai.
- Már indulok. – rövid válasz a reggeli valahányadik telefonhívásra, majd a meglehetősen méretes telefon a jelzésszerű műszerfal tetejére fektetve némán tűrte az út egyenetlensége és a véletlen eltalált kátyúk okozta rázkódásokat.
Az út körülbelül másfél óra, jó párszor végig mondhatom a verseket, monológokat. Akár egész hangosan is, nem kell magamban tartanom a hangomat, egyedül utazom, a dalokat is elénekelhetem közben, kíséretnek épp jól jön a Barkas nem túl halk motorjának morajlása. Izgulok miközben memorizálom az anyagot. Az úgynevezett első rosta időpontja még elég távolinak tűnik és Tanárnőnek is rengetegszer felmondtam már a repertoárt, most gyomorideg jön-megy, ha belegondolok, hogy nemsokára meghallgat. Elképzelem, mit szól majd. Szakáll dörgölés, gondolkodás, majd mondjam el még egyszer, kis instrukció, majd még körülbelül tizenötször megismétlődik ugyanez mire egy másik versre vagy monológra térhetünk. Kemény lesz, de biztos hálás leszek majd érte. Főleg, ha felvesznek.
Forgalmas reggel a 8-as, előzésre esély sincs, maradok egy kamion szélárnyékában. Tovább memorizálnék, de elkalandozom. Eszembe jut az az újév reggele, amikor már kora reggeltől próbáltunk. Két mondatot hat órán keresztül. Tábori főzés üstben. A legelső próbák és persze nehézségei. Tűz melletti alvás a szőlőhegyen. Éjszakai fázós próbák.
Az útról felszálló ködfoltokat szelek ketté az autóval, a Nap melege kergeti őket a magasba, majd nyom nélkül elillannak, átadva helyüket a tavasz fényének, illatainak.
Zavarba ejtő emberismeret, még zavarba ejtőbb kérdésekkel, úgy ráérez viszonyokra, állapotokra. Lejtő, az üres utastérben rázkódnak az ülések az ablakok, remeg a kasztni, együtt mintha valami indusztriális szimfóniát alkotnának összehangolva a kerékzökkenések aritmiájával. Eszmélek. Még két-három verset át kellene pörgetnem, itt-ott bizonytalan vagyok. Utolsó kereszteződés és megérkezem. Nyúlok a telefonért, de megpillantom a kapuban. Megállok, oldalsó ajtót nyitja ki, vaskos bőr válltáskáját az ülésre hajítja, majd derék- és térdfájdalmak miatt, az érintett testrészek szidalmazása közben előre beszáll. Sajátos üdvözlés, ahogy azt immár évek óta csináljuk, ki, hogy van, pillanatnyi beszámoló a családról, munkatársakról, közben menjünk erre, álljunk meg itt, csak beugrok várj meg, kérsz valamit, nem kösz, még további kilométerek és megérkezünk.
Felújítás alatt lévő ház, az udvaron kupacok, halmok, törmelékből, homokból, kavicsból. Elől kutya, hátul kecskék, tyúkok. Az eb nem győzi örömét kifejezni, hogy ismét láthatja gazdáját, tekintetében étel reménye csillog, de néhány határozott fegyelmező szó után a lelkesedés alábbhagy és hagy minket közlekedni a táskákkal, csomagokkal.
- Vasfegyelem vaslapáttal. – magyarázza amikor látja, hogy hosszabban nézem az iménti jelenetet, nem is barátkozom a kutyával ezután, egyébként is félek tőlük gyerekkorom óta. Még szinte le sem tesszük a szatyrokat, már kiosztja a feladatot, ezt megmosni, azt felvágni, így darabolni, ebbe belerakni és már megy is az állatokhoz. Mindennapos rutin, sok éves tapasztalattal eteti, gondozza őket, nevük van, szinte családtagok. Beszél hozzájuk és tényleg úgy tűnik, mintha hallgatnának rá. Párhuzamot látok, hogy amilyen odafigyeléssel és szeretettel bánik az állataival, kábé így vezet minket is a próbákon. Látszólag nehéz dolgokat kér és sok lépcsőt kell megmászni addig amíg elérkezünk a kívánt szintre, de biztonságban vagyunk addig is, ezt mindig lehet érezni.
Nem sokat haladtam a zöldségekkel, amíg ő elrendezett kint mindent, segít, felgyorsítunk és percek múlva már a tűzön van a fazék, benne az a sok minden, amit külön-külön tudok micsoda, de így egyben nem tudom, hogy hívják. Ő sem, de nem is érdekes, biztos finom lesz. A lényegre térnék, de már egy stratégiai eligazítás közepén találom magam, melyik halom hova kerüljön, azt a kupacot hova hányjam és itt, ha marad idő, felhúzunk egy falat. Nekiállok.
A tavaszi nap és a munka intenzitása nem hagyja rajtam sem a kabátot, sem a pulóvert, energikusan végzem a dolgom, sebaj, gondolom, ezalatt még nyugodtan mormolhatom a verseket, ez is egy koncentrációs gyakorlat, a táborokban is foglalkoztunk ilyesmivel. Gyorsan és szinte némán telnek az órák miközben a halmok és kupacok vándorolnak rendeltetési helyükre a kezem által. Bent javítódnak az ablakok, ajtók, eltűnik egy fal, a törmelék kikerül és a fazék tartalma folytonos rotyogással jelzi, hogy a legjobb úton van a tányérunk felé.
Ha nem is délben, hanem órákkal később, de ebédelünk is, jókedvünkről az aperitifként elfogyasztott pálinka gondoskodik, a meghatározhatatlan nevű és összetételű étel tényleg finom lett. A jóízű étkezést párkapcsolati helyzetem feszegetése és ezzel kapcsolatos életvezetési tanácsok pikantériája fűszerezi, ezúttal is kitérve éretlenségemre. A tányérok kiürülése és a téma lecsengése után félénken rákérdezek a saját küldetésemre, de a választ nagyjából megadja az udvar átmeneti állapota, illetve a frissen felhúzott fal hiánya, így nem forszírozom tovább a témát, kis ebéd utáni pihenő végeztével folytatom az építési anyagok logisztikáját.
Az alkonyat narancsra festi az udvart, a szomszéd ház árnyékában már a lehelet is látszik, a pulóver visszakerül, a monológokból csak mondatfoszlányok, a versekből csak sorok töredékei jutnak eszembe. A halmok lassan a helyükre kerülnek lehetőséget biztosítva újabb szállítmányok érkezésének. Kihasználva az üresen maradt teret, betolatok az udvarba, a visszapillantóban látom a fal felrakásának előkészítő mozdulatait. Csatlakozom.
Mire az utolsó darab téglák is a fal részét képezik, a nemrég újan rakott kályhában ropogó tűz ígéri a ház melegét. A terasz villanyfényénél mossuk el a szerszámokat, a munka közben szinte észrevétlen húzta ránk csillagos takaróját az este.
Jól megérdemelt pálinka után jól esik kiüríteni a fazék talán még finomabb tartalmát, de aztán már végre a verseké és a monológoké lesz a főszerep. Kezdeti izgalmam sehol nem volt már, minden erőmmel arra törekszem, hogy kipréseljem agyamból a sorokat, mondatokat. A közönség jó. Reakcióban nincs hiány, a kellő helyeken nevetés, a csöndnél csönd van, a hangsúly hibáknál elnéző mosoly, a bakiknál szemöldökráncolás. A hangulat kiváló, a versek között pálinka, a monológok alatt sör, dalolni már nem hagy, hanem jönnek a Vas utcai történetek kollégiumi bulikról, erkélyen kukorica termesztésről és tanárok aranyköpéseiről, majd egy mondat arról, hogy ha fel is vesznek az csak azért lehetséges, mert azt díjazzák, hogy ilyen bátran oda merek menni a felvételire ennyire felkészületlenül. Semmi ismételd meg? Semmi instrukció? Kissé leforrázva hallgatom tovább a színházi anekdotákat, a szerepelemzést az egyik monológom kapcsán, amit már játszott és rendezett is régebben. Végül az ital és a kályha melege elnyom és szétterülök a kempingágyon olyan nehezen és fáradtan, mint a terasz frissen kevert betonja, amit talán még ősszel a többiekkel együtt kevertünk és öntöttünk.
- Haladjunk, mert sosem lesz belőlünk énekes halott! – kapom az ébresztő mondatot a meglehetősen rövidnek tűnő ám annál mélyebb alvás után. Mire függőleges helyzetbe erőltetem magam, a kávé már ott gőzölög az asztalon. Kilépve az újjászületett udvarra a reggelijüket fogyasztó jószágokra meredve próbálom kávészürcsölés által agyamat életre kelteni. Részben sikerül, a kapu nyílik, kijárok, kapu bezár, beszállás, indulás vissza.
Szótlan az első pár kilométer, majd bariton hangján, szinte beleolvadva a motorzajba, arról beszél, hogy érti ezt a tanulni vágyást és a felvételi kényszert, de a színésszé válásnak van más módja is, akár ezzel a csapattal. Sőt, ahogy eddig is, továbbra is nagy sikereket elérni vagyunk hivatottak, irgalmatlanul jó darabok vannak a fejében, tele jó szerepekkel, amik által meg is lehet tanulni a szakmát. Azért most már menjek el, ha eldöntöttem, kíváncsi is mit szólnak majd, de attól nem fél, hogy sikerül. Nevet. Én is mosolygok, nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e, amit mond. Aztán megint csend. A színészház kapujáig így maradunk. Kiszáll, szinte egyszerre mondjuk cinkos mosollyal emblematikus köszönését
- Majd halljuk egymást!
A város házai sárgásan verik vissza a korai nap fényét, hunyorgok.

Herczeg Tamás

Vissza...