Bruckner Anita: Lajos és a színház

„EZ A VILÁG MI VÓNA…”

Régen történt, bizony régen, és az akkori események már csak foszlányokként jutnak eszembe, de amikor a Soltis Színházra (Sitkei Színkörre) gondolok, mindig jó érzéssel emlékszem vissza az ott eltöltött időszakra. Különleges csapat volt a miénk, a játék öröme mellett az együtt töltött idő során a szeretet, összetartozás, egymás segítése természetes volt mindenki számára. Büszke vagyok arra, hogy ehhez a közösséghez tartozhattam, ami akkor természetes volt számomra… ”természetes jó”. Felnőttként visszatekintve ez a miliő maga volt a csoda, még ha akkor ezt nem is így éltük meg minden esetben.
A színház nemcsak a közös játék színtere volt. Akkoriban, szinte minden időt együtt töltöttünk, ami nagyon jó volt, de egyben sok lemondással is járt. Fiatalon, időnként lázadtunk is - a Gábor által meghirdetett - akkor keménynek tűnő szabályok ellen, de a színház és a közösség iránti elkötelezettség mindig visszahúzott bennünk attól, hogy cserben hagyjuk a csapatot a saját érdekeink miatt.
A színházi élet akkoriban nemcsak a játékot, próbát jelentette, hisz mindent magunknak kellett csinálni: díszletek, jelmezek készítése, eszközök összegyűjtése, de akárcsak a próbaterem befűtése is, ami cserépkályhával nem volt egyszerű mutatvány. Ezekben a feladatokban mindenkinek jutott munka bőven, nem volt különbség még akkor sem, ha épp gyerekekről volt szó. A munka mellett persze sok közös élményben is volt részünk: kirándulások, túrák, bulik, hajnalig tartó beszélgetések, első szerelmek, hosszú – máig tartó barátságok, premier bulik, ajándékozások, örömök, bánatok, fellépések közbeni nem várt események (útszéli lerobbanások, autókulcs elhagyások, Barkas tolások, stb), sok-sok minden, ami örök emlék mindannyiunkban. Kalandozásokkal teli utazásaink (határon belül és határon túl) során sok nem várt esemény színesítette az együttléteinket, amik akkor nehézséget okoztak, de visszagondolva rájuk később vidám emlékekké váltak: Erdélyi turnék, színházi fesztiválokon való részvételek az országban, erdőben elásott konzervek keresése, határon való több órás várakozások, előadások utáni lazulások (Pl: AZK koncertek, bulik), színházlátogatások, Zalaegerszegen, Veszprémben, stb..
Sok értékes, meghatározó emberrel dolgozhattunk együtt, akik mind hozzájárultak fejlődésünkhöz. Nem feledhető az Ecsivel való meseelőadások megélése, Kinszky Tanárnő örök jókedve, Soly, Katona Imre végtelen türelme, Pápai Lacival közös táborozások, Zalatnay Edit Csalogány meséje, Szabó Attila Országalmája, és még sorolhatnám. Gábornak köszönhetően sok olyan élményt élhettünk meg, ami akkoriban a csöpp kis falunkban az ő léte nélkül biztos nem valósulhatott volna meg. Nyitottá tett bennünk a világ dolgaira, és ez a szellemiég máig elkísér mindannyiunkat. Ő volt mindenki „atyja”, aki ha kellett szeretettel, ha kellett szigorral irányította a cselekedeteinket.
Többen tudtuk, hogy egyszer vége lesz, hisz már fiatalként mindenkinek voltak civil tervei, amit nem lehetett összehangolnia színház világával, de útravalóul sok értéket vittünk magunkkal: céltudatosság, kitartás, küzdés, csapatmunka, csoportan való gondolkodás, de ami a legfontosabb, az emberi kapcsolatok, örökké tartó barátságok, melyeket a fizikális távolság sem tört meg. Mindezek mozgatórugója Gábor volt, az ő elhivatottsága vitte előre a mi kis közösségünket, és viszi most is az új nemzedékét. Aztán megérkezett hozzánk Lajos. Érkezése nagy izgatottságot, de egyben félelmet is okozott a közösségünkben, főképp azért, mert az „előfutárok” (akik a Bagi tréningen vele dolgoztak) nehéz embernek festették le (ez igaz is volt sok szempontból). A találkozás véletlenszerű volt, és a tréningen résztvevők „elborzasztó történeteket” meséltek az ott eltöltött néhány napról. Aztán ez átalakult, és rövid időn belül azon kaptuk magunk, hogy Sitkén ülünk a Művelődési Ház „kisklubjában”, és várunk, és várunk….mígnem beviharzott Lajos, fekete kalapjában, kopott táskákájával…így kezdődött a mi közös színházunk…(legalábbis én így emlékszem.)
A vásári komédiák megreformálása volt a mérföldkő a Színkör életében, majd a BOR című darab volt az első közös munkánk Lajossal, 1998-ban. Nem volt könnyű, de idővel elfogadtuk újszerű módszereit, stílusát és mire a darab elkészült, nagyon megszerettük őt. A közös munka nem volt azért zökkenőmentes. Hosszú napokon keresztül képes volt egyetlen egy mondatot próbálni: Egyik közös szállóigénk lett e mondat: „Hát a tehénnek nincsen baja lelköm!”
Amíg Tamás és Csilla a színpadon „szenvedett”, addig mi többiek a színfalak mögött ültünk, várva, hátha eljön az a pillanat, amikor Lajos tovább gördíti az eseményeket. Hosszú volt a várakozás! No és ott ülni nem azt jelentette, hogy lazsáltunk, nem is mertünk volna, keményen koncentráltunk, miközben sajnáltuk a 2 színpadon próbálót, és reméltük, hogy a saját jelenetünk során kicsit zökkenőmentesebb lesz a munka, de ez persze nem volt ilyen könnyen „megúszható”. Lajos mellett soha. Pisszenni sem mertünk, hisz rend és fegyelem volt. A darab elkészülése hosszúnak tűnt, ráadásul Lajos olyan személyeket hozott a színpadon közös helyzetbe, akik egyébként nem feltétlen zökkenőmentes kapcsolatban álltak egymással, ilyen-olyan okokból. De ő tudatos pedagógiai munkával elérte, hogy az előadás során ebből mit sem érzett a néző, és bizonyos esetekben a játék pozitív irányba lendítette a személyek közötti kapcsolatokat, vagy legalábbis enyhítette a köztük lévő ellentéteket.
Eszembe jut a kezdő jelenet dala: „Elszaladt a lovam, cidrusfaerdöbe….” – még ma is mosolyt csal mindannyiunk szemébe, ha arra gondolunk, hogy a végtelenségig képes volt ezt énekeltetni velünk, azzal az instrukcióval, hogy: „a lovam rövid o és cidrusfaerdőben is rövid ö!!” Aztán ez is sikerült, hosszúnak tűnő gyakorlás árán.
Egyszer esti próba volt hirdetve, mert a csapat egy része aznap Zalaegerszegen játszott. De több balszerencsés esemény miatt nem értek haza időben, hosszú órákat vártunk, jócskán éjjel volt, mikor megérkeztek….mi azt hittük, hazamehetünk, no de nem így gondolta Lajos, aki amint megérkezett a csapat, jól letolta őket, majd kezdte a próbát, ami aztán hajnalig tartott, majd rövid pihenő után folytatódott a következő napon is.
Előadások során Lajos mindig a terem végéből figyelte az eseményeket, mi pedig a színfalak mögött néztük a reakcióit. Amikor törölgette a homlokát, vagy épp kiment a teremből, az semmi jót nem jelentett. Az előadások után kegyetlennek tűnő őszinteséggel mondta el a kritikákat, sokszor lesúlytva ezzel a benne szereplőket, de ebből építkeztünk. A Bor után a Szentek kútja volt a következő kihívás, amiről azt gondoltuk, hogy ez már gyerekjáték….no de nem volt az, bár ekkor már tudtuk, hogy Lajos milyen elvárások elé állítja a közösséget a siker érdekében. Az általa vezetett táborok sem épp a könnyed együttlétekről szóltak, elvárta mindenkitől a pontosságot, maximális koncentrációt, kitartást, együttműködést. Persze azért a munka mellett sok közös lazulós élményünk is volt, amely során ő is ellensúlyozta a szakmai szigorúságát.
Lajos keménynek tűnő álarca mögött egy csupaszív, de nyersen őszinte ember lakozott, aki fanyar humorral adta tudomására mindenkinek, hogy mit gondol róla. A lányok „vicsogó P…ák” voltak, de néhányunknak külön nevet is hirdetett. Én egyike voltam ezeknek, ami akkor ugyan nem esett jól, de felnőtt életem során sokszor eszembe jutott, mennyire jól ítélte meg a személyiségem (Én voltam az albán terrorista…..-folytatása is van, de az titok). Ő úgy gondolta, heves természetem elnyomja öcsém személyiségét, nem engedi kibontakozni, és mindig szúrós kritikákkal adta tudomásomra ezirányú nem tetszését. Akkor ez fájt, de utólag belátom, nagyon igaza volt. Ahogy Lajos fogalmazott: „Durbincs sógort - ő így hívta Rolandot - túl sok nő veszi körül a családban, az a baj”! Azért Lajos tudd, hogy „ember” lett belőle, jelenleg Gábor mellett a legrégebbi színháztag még most is!
Akkor még nem gondoltuk, hogy bármi rossz is történhet velünk, éltük a színházas mindennapokat, mellette mindenki tanult, dolgozott, de a szabadidő a közösségé volt. Aztán egy őszi éjjel megtörtént a tragikus baleset, ami nagy változásokat hozott. Húsz éve ennek, de még mindig élénken él bennem az akkor lezajló események sorozata, a csoporttársaink – egyben barátaink – elvesztése, amiből fel kellett állni mindenkinek. Megtettük, tovább léptünk. A színház nem állhatott meg, és nem is állt meg. A csoport összetartó ereje segítette át a benne lévőket a nehézségeken és még jobban összekovácsolt bennünk. Idővel a többségünk új utakra tévedt, kilépve a színház világából, de az értékek, amiket lefektettünk az utánunk jövő csoporttagoknak is iránymutatóak voltak.
Soltis Lajos Színház fejlődését nyomon követve azt gondolom, mi, akik 20 éve benne éltük, nem gondoltuk volna, hogy ilyen magasságokat érhet el ez a közösség, de Gábor hite, a csoport szakmai megújulási törekvése nagy sikereket eredményezett az utánunk jövő generációknak, amihez gratulálok sok szeretettel! Visszalátogatni a színházhoz olyan érzés mindig, mintha egy időutazáson vennék részt, a jó érzés, örökre megmarad!
Lajos örökérvényű gondolata mindannyiunkat végíg kísér:

„A jót igenis dicsérni kell, követendő példaként említeni, a kevésbé jóra pedig felhívni a figyelmet, nem engedve azt, hogy követendő példává váljon. A rosszat pedig írtani kell”

Ha mindenki csak ezt viszi tovább magával, már ezért megérte Lajos!

Vissza...