"Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg,
senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod.”
Hamvas Béla

Ez egy kifejezetten személyes visszaemlékezés, emlékgyűjtés a Soltis Lajos Színházban eltöltött 15 évemről (persze ez nem egy lezárt periódus). Írhatnék arról a szakmai útról, amelyet itt tapasztaltam meg, de mivel ez mélyen összefonódik az emberi utammal, ezért döntöttem úgy, hogy a meghatározó élményeimről írok és arról, hogy mi mindent köszönhetek ennek a színháznak.

Nem ismertem Soltis Lajost, de valamit biztosan tudott. Ilyen embereket gyűjtött maga köré, mint Nagy Gábor, aki több mint negyven éve töretlenül időt és energiát nem sajnálva dolgozik azért, hogy ez a közösség működhessen, és újabb és újabb olyan embereket gyűjt maga köré, akik ezt a hagyatékot ápolják és próbálják tovább örökíteni, és már természetes, hogy én is azon dolgozom, hogy ezt tovább örökítsem. Próbálok egy időegyenest készíteni (bár nem erősségem a rendszerezés), ami összeköti a színházhoz csatlakozásomat a mai nappal, amikor kicsit elérzékenyülve írok egy leltárt arról, hogy mennyi mindent kaptam és mennyi mindenben részesülhettem. Bár talán túlzás lenne egyenesnek hívni, inkább egy hullámvasút köti össze, hiszen miért is menne bármi egyszerűen? De pont ettől szép, pont ettől soltisos.

Vissza az idővonal elejére. Sportoltam, sokat és sokfélét. Tönkrement a térdem, így eltiltottak a mozgástól. Nem tudtam mit kezdeni az energiáimmal és Marton Merci pont ekkor lett az osztálytársam és pont kellett egy ember a színházba és pont ráértem, hiszen már nem jártam edzésekre. És a véletlenek ezen összessége kidobta a visszafordíthatatlant. Beszippantott ez a kis univerzum. Ez a kis univerzum, ahol a családom és a barátaim mellett először biztonságban éreztem magam, ahol egy sok jó ember által szőtt láthatatlan háló olyan erősre sikeredett, hogy már a zuhanás pillanatában sem félek.

Megpróbálom újra az idővonal elejéről. A Dzsungel könyve volt az első előadás, amikor a „nagyokkal” játszhattam. Azokkal a „nagyokkal”, akik ma a barátaim, akikkel ma már együtt táboroztatunk. A Dzsungel könyve előtt nekem nem volt evidens, hogy próbát nem mondunk le csak úgy, hogy át lehet öltözni 2 perc alatt, hogy ha hibázunk nem nézünk fel a karzatra, ahol a rendező van, hogy egy gyerekelőadás lehet ennyire komplex. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy Ecsedi Erzsébet ilyen tempót diktált és ennyire hamar a sűrűjébe kerültem. Nagyon szerettem azt az ívet, amit bejárhattam ennek a produkciónak köszönhetően, így lettem kis Maugliból Tuna.

Egy hasonló ív az is, hogy hogy lettem táborozóból táboroztató. Elvonulni jó. Elvonulni és együtt lenni még jobb. Elvonulni, együtt lenni és minőségi munkát végezni a lehető legjobb. Ez Ráktanya. Először volt igazán elmélyült műhelymunka élményem. Ehhez persze nagyon sokat hozzá tesz, ha egy vakvezetés a Bakony szívében történik. Deák Varga Rita tartott tréninget, én csak kíváncsiskodtam, bementem egy próbára fotózni, aztán egyre többet mentem és Rita megengedte, hogy beálljak. Itt értettem meg, hogy miért fontosa az, hogy egy anyagban igazán elmélyüljenek az alkotók (meg hogy egyáltalán mit jelent elmélyülni), hiszen ennek a próbafolyamatnak a vége a Soltis Lajos Színház egyik legikonikusabb előadása, az Álomevők.

Ráktanya mellett Vönöck is egy mágikus hely, ahol csodák születhetnek. Velem például már történt csoda és a saját két szememmel láttam, hogy mással is. A saját csodámat Formanek Csabának köszönhetem. Egy hetet tréningeztünk és Hamvas Béla után szabadon megpróbáltunk kapcsolódni a fákhoz. Ez olyannyira sikerült, hogy csak utólag jutott eszembe, vajon mit gondoltak a vönöcki bringás kisgyerekek, mikor a társulat több tagja faágakat ragasztószalagozott rám. Nekem ez csoda volt, itt irányítottam és vontam be először sok embert a játékba, amit aztán később a Szentivánéji álomban kamatoztathattam. Erről a bevonódásról készült az egyik kedvenc képem, amikor édesanyám, Nagy Gábor, színházunk igazgatója és Formanek Csaba, akinek a fejéből kipattant az egész ötlet egymás mellett áll csukott szemmel és feltartott kézzel, épp fává változnak át. Ez a kép a színház erejét, a közösség erejét jelenti nekem.

Táboroztatni egészen más felelősség, de mindent megér. Főleg, ha az ember olyan csoportvezetőkkel dolgozik, mint Gregorich Zsófia, Manyasz Erika, Nagy Zsuzsi, Piller Ádám, Pesti Arnold, Szivák-Tóth Viktor, Tóth Ákos, Tegyi Kornél.
A Soltis Lajos Színház missziója, hogy minden korosztályt megszólítson és gondolkodásra hívjon. Kifejezetten nagy figyelmet fektet a gyerekekre. Minden évadban három meseelőadás kerül bérletbe, amely ellátja a környék iskoláit és óvodáit is. Ezek így tények, de ennek a folyamatnak a részese lenni élmény. Az Üvegtemplom című mese, amit Benkő Ágnes, Sipos László és Stangl Franciska közösen írtak a cigány kultúra motívumait használja és egy vándorcigány csapatról szól. Ez is egy ív, a Kálót játszó Benkő Péter Pál vándorútra kelt, a szerepe szerint talált gyerek Bora Levente pedig a csapat tagja lett (ő írta és rendezte a Soltis Lajos Színház legújabb meseéjét, a Janka ágyát). Az előadást az Igazgyöngy Alapítvány közreműködésével Toldon is játszottuk mélyszegénységben élő roma családoknak. Az előadáshoz egy feldolgozó foglalkozást is készítettünk, amelynek a része volt, hogy engem, Áná-t meg lehet táncoltatni. Az volt menyasszonytánc kritériuma, hogy egy jó kívánságot kell mondani. A helyi gondnok/kertész/portás/mindenes bácsi gumicsizmában odacsoszogott hozzám és azt mondta, hogy soha ne legyen több pénzem, mint amennyi neki, nézzek rá, milyen boldog ő így, aztán megpörgetett. Ez egy életre szóló élmény. Ide kapcsolnám még azt is, amikor vak és gyengénlátó fiataloknak játszottuk az előadást audiónarrációval. Az előadás után bejöttek a díszletbe és felmérték a terepet, én pedig együtt hintáztam a kislánnyal, aki búcsúzóul arra kért, hogy hadd érintse meg az arcomat is. Ehhez is kapcsolnék egy ívet, hogy az íveknek is legyen íve. Az előadás egyik dalának a refrénje: „Majd repülünk, megint repülünk, szabad madárként ujjászületünk”, ez kapcsolódik a fejemben az egész Soltis szellemiséghez és eszembe jutott a dal, mikor a Három nővért próbáltuk és Nagy Gábor Csebutikinként a következőket mondta: „Lemaradtam, mint a vándormadár, amelyik megöregedett, és nem tud repülni. Repüljetek kedveseim, repüljetek, isten veletek!”.

Még mindig a mesék vonalán maradva (ha már az idővonal elúszott) muszáj írnom a Hantocska című zenés mű-népmeséről is. Ez volt az első közös projektünk a K2 író, rendező párosával Benkó Bencével és Fábián Péterrel. Az biztos volt, hogy egy gyerekeknek tabusított témával, a halállal fogunk foglalkozni. A témával kapcsolatban kaptunk egyre több és egyre komplexebb feladatokat. Először csak a halálhoz való viszonyunkról kellett beszélni, aztán jött egy halál-casting, ahol volt minden, soha nem fogom elfelejteni Nagy Zsuzsi tibeti hangtálas takarítónő orákulum karakterét. Aztán két csoportra szedtek minket. Én a Kés Elek Általános Halál- és Kaszásképző Iskola tanulója lettem. A csapat egy része ezen a világon dolgozott, míg a többiek voltak az „élők”.

Együtt kerestük és alkottuk meg belőlem Hantocskát, Bruckner Rolandból Nép Ágostont és Genny Albertet, a tizenhétszer bukott diákot, Marton Mercédeszből Turbina hercegnőt, aki a próbafolyamat végére tényleg megtanult kapura lőni, Nagy Zsuzsiból Pus Katust, akinek a tibeti hangtálja sípra cserélődött, Piller Ádámból Stréb Eriket, aki mindenre is tudja a választ, Sipos Lászlóból Alexandert, a deheroizált csupaszív lovagot, Tóth Ákosból pedig a 295. születésnapját ünneplő Ubul királyt. Azt hiszem, elég beszédesek a nevek az előadás humorát illetően. Az előadást már nem játsszuk, de hogy bennem hogy él tovább arról két történet árulkodik. Bármikor találkozom Horváth Szabolcs-csal (Hantocska zeneszerzője) mindig Hantibogyónak hív, ettől egy pillanatra visszarepülök az időben és szól „Az utolsó óra ütésre ébredünk..”. A másik kicsit morbid, de inkább szívmelengető: egyszer úgy szólítottak meg az utcán, hogy tudom ki vagy, te voltál a halál.

Megnézni egy elkészült mesét ugyanakkora öröm, mint részt venni az elkészítésében. A teret megtölti a gyerekzsivaj és maradandó élményekkel távozik az ember. Nekem ilyen például Hajba Beatrix és Piller Ádám párosa a Jancsi és Juliskában vagy Varga Luca kis párnaként, Bruckner Roland pedig Böhöm papaként, a mentoraként a Janka ágyában.

Ez csak egy szelete annak, hogy hogy próbálunk kapcsolódni a gyerekekhez. Egy másik fontos törekvés, hogy minél több színészből legyen színész-drámatanár. A 120 órás drámapedagógia tanfolyam elvégzését támogatja a színház, hogy aztán a tudásunkat itt kamatoztathassuk. Dolgoztunk együtt a Káva Kulturális Műhellyel, ami egy meghatározó találkozás volt nekem, és azóta is tart. Háromlépcsős programot készítettünk. Legújabb meséinkhez már vannak feldolgozó foglalkozások és a tanfolyamon tanultakat a gyerekstúdiós és stúdiós képzésben is kamatoztatjuk.

A gyerekelőadásokat nálam felváltották a felnőtt előadások, mert csak nyáron tudtam próbálni és esti előadásokat tudtam vállalni. A már említett páros Benkó Bence és Fábián Péter a Hantocska alatt olyannyira elnyerte a társulat bizalmát, hogy azóta visszajáró vendégek. Készítettünk egy „zenés prevakerát egyrészt”, A Cigány-t és egy társadalmi vígjátékot kis zenével, a Liliomfit. Mindkét előadásban nagy hangsúlyt kap a zene. Azt Gregorich Bálinttól tanultam, hogy attól még, hogy színész vagyok, nem leszek egyből zenész is. Ez alatt a két próbafolyamat alatt ez a fejemben végleg helyrekerült. Nagy köszönet Gregorich Zsófiának, aki a Woyzeck óta velünk van és ha kell húzza, fújja, üti, kocogtatja, amit éppen kell. A Cigányban Horváth Nóra segít be neki, a Liliomfi-ban Gregorich Domonkos. A Gregorich zenekar pedig a Szentivánéji álomban áll össze. Abban a Szentivánéji álomban, ami számomra az egyik legmeghatározóbb produkció. Szerencsés vagyok, mert minden produkciót szeretek/megszerettem, amiben játszok a Soltis Lajos Színházban, de talán azért még szerencsésebb vagyok, hogy ez a szerep ennyire megtalált. Egy vallomás és egy görbetükör szerelemgyereke arról, hogy mit jelent Celldömölkön a Koptik Odó utca 2-ben a színházcsinálás: a próbafolyamat alatt többször összeért álom és valóság. Az elkészült előadás azt gondolom, hogy nagyon önazonos (túl azon, hogy rá van erősítve arra a gondolatra, hogy a mesteremberek mi magunk vagyunk), mert hatalmas energiaszinten pörög, teletűzdelve a legindokolatlanabb poénokkal, sok zenével és tánccal. Ha valaki kicsit jobban meg szeretné érteni a működésünket, részese szeretne lenni ennek az univerzumnak, nézze meg ezt az előadást!

Kedves társulat, kedves társulat köré gyűlő emberek, köszönöm! Kedves Soltis Lajos Színház, boldog születésnapot!