Ölbei Lívia: A szélkeréksorsú ember

A szélkeréksorsú ember – Soltis Lajos emlékezetére

(1.) A színház olyan, mint a karikás ostor: nagyot lehet vele csattintani.

(2.) Úgy hordta le a sárga földig, hogy közben magához is ölelte őket.

(3.) Belénk látott, mindent tudott rólunk – talán szavak nélkül is.

(4.) Jézusom, ha a színház ilyen, akkor ennél nincsen jobb a világon.

(5.) Ahogy leng az ég alján.

(6.) Miholka utca. Az nincs.

(7.) A piacra hullanak a csillagok. Az emberek szétkapkodják őket.

(8.) A Holdba tart az életbohóc.

(9.) Ki se bírta volna más, szívünk bodzabél.


(10.) Meglehet, a mesebelien magas vajdasági kukoricaerdők, a végtelenbe nyújtózó alföldi táj az oka, de az első találkozáshoz a nyár képzete kötődik (Falstaff, papucs, necctrikó). Pedig az már később lehetett, valamelyik sitkei táborban, talán 1999 nyarán, amikor Jordán Tamás is eljött: Szókratész védőbeszédét mondani a táborlakóknak meg a sitkei polgároknak.

(11.) Először akkor minden bizonnyal ősszel találkoztunk, 1997 őszén, A bor – a legavantgárdabb népszínmű, ahogyan talán Gárdonyi is elképzelte, együtt a színét meg a visszáját -; szóval A bor valamelyik sitkei próbáján. Mert mit keres a Sitkei Színkörnél Soltis Lajos vajdasági színész-rendező? Nyáron történt vagy ősszel, az az első érzet nagyon erős. A megyei napilap munkatársaiként merészkedtünk be a sitkei kultúrház színháztermébe Benkő Sándor fotóriporterrel (Benkő Sanyival, na). Lajos ránk reccsentett, hogy maradhatunk – valószínűleg meg is voltunk szeppenve egy kicsit. Robusztus medve, kerek-kék babaszemek. Ebből mi lesz. Csoda lett. Se korábban, se később sehol máshol nem volt valóságosabb és tapinthatóbb a színház születése, mint akkor és ott. Lajos, mint valami suttogó, odahajol, mond valamit mondjuk Martonfalvi Mikinek – és a jelenet, amely az előbb még üres volt, darabos és jelentés nélküli, a következő ismétlésnél fölragyog, működni kezd.

(12.) De, volt még tapintható és valóságos az az elcsíphetetlen pillanat: A szentek kútja – meg a Jónás könyve, meg a Tóték - próbáin. Ezek is képek, színek, hangulatok. Ó. Kovács Tímea és Ódor Öcsi mélységesen mély, örvénylő, befelé figyelő tekintete, mint a múltnak kútja (és hát: gyere haza, Martin Doul!). Az a pillanat azonban tényleg nincs meg, hogy mikor kezdődött a barátság. Latolgatni nem kellett, az biztos. Egyszer csak volt.

(13.) 2000. november 22-én este megszólalt a telefon. Valaki beledörmögött, nem köszönt, hanem József Attilát mondott. Talán azt, hogy valami nagy-nagy tüzet kéne rakni. Meg azt, hogy nemsokára hazaérünk.

(14.) Puzzle és fotóalbum. Az idő múlásával egyre nyilvánvalóbb, hogy voltaképpen csak néhány meghatározó személy – jelzőbója és viszonyítási pont - adódik az ember életében. Soltis Lajos sokaknak az lehetett. Alapvető irodalmihős-típus (toposz): betoppan, elidőzik kicsit, mindent fölforgat - és megy tovább. Mennie kell, és kész. De azon a helyen, amelyet maga mögött hagy, többé már semmi nem lesz ugyanúgy, mint a megjelenése előtt volt. Lajos sokszor definiálta magát ördögszekérként, szélkerékként. Görgeti, fújja, csak fújja szél.

(15.) „A három év például egyáltalán nem telt el, hanem van; minden pillanata áll egy helyben, kivetítve a mindenség ernyőjére, szélesen, mint egy divergens sugárnyaláb.” A mondat Ottlik Géza Iskola a határon című regényében egyfelől az idő múlásának (nem múlásának) szubjektív tényezőire utal, másfelől meg (persze) az egész életet megalapozó, a nyugalom mozdíthatatlan hajósúlyát megképző kőszegi katonai alreálos éveket idézi; a valóságosakat és a regénybelieket. Soltis Lajos körülbelül három évet töltött a Sitkei Színkör közelében.

(16.) „’Soltis Lajosnak hívnak, 1950. május 20-án születtem a vajdasági Kavillón. Az iskolában két szerb gyerek között ültem a padban – hogy tanuljuk a kétnyelvűséget -, de én mindig magyarul gondolkodtam. Topolyán jártam gimnáziumba, a két szocialista állam közti ’67-es kulturális szerződésnek köszönhetően Budapesten végeztem el a színművészeti főiskolát. Négy gyerekem van, voltam rendező, színész, tanár, autószerelő, biokertész és kecsketenyésztő. Csak a kimondott szóban hiszek.’ Így nyújtja át az életét az asztal fölött Soltis Lajos – jelenleg a veszprémi Petőfi Színház tagja -, miközben följebb tolja homlokán a bordó baseballsapkát, könyökét az asztal lapjára támasztja, és állát elgondolkodva a tenyerébe ejti. Majdnem úgy, mintha Miholkát játszaná Márton partjelző mellett a Merlin Színházban.” Az interjú a Vas Népében jelent meg 2000. február 26-án, majdnem napra pontosan a Sitkei Színkör 20. születésnapjára. Jó volt ott egymással szemben ülni. Ott mondta azt is, a nagy fölkerekedésre utalva, hogy joga van őket – azokat, akiket a Vajdaságban hagyott - cserbenhagyni. Hadd erősödjenek.

(17.) „A sitkeiekkel színjátszó táborban, szakmai továbbképzésen találkoztam. Aztán, hogy jobban megismertem őket, úgy éreztem: ez a hely alkalmas lesz arra, hogy egy olyan szélkeréksorsú ember, mint én, megkapaszkodjon itt egy időre a léggyökereivel. Az érzés beigazolódott, és most, a második év vége felé nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy értelme volt a megállásnak: szép dolgokat hoztunk létre együtt. Úgyhogy most már fellengzős terveket engedek meg magamnak (…) Fönnáll persze a veszélye annak, hogy az ember megégeti magát – mint Prométheusz vagy Ikarosz -, de hát veszély nélkül a művészlétnek nincs is létjogosultsága. Ha tüzet visz, ha repülni akar – a végeredmény a megégettetés. De ezért van értelme” – mondta Lajos a sitkei interjúban, amelyben a Tanyaszínházról is szó esett.

(18.) Csak előbb a Vajdaságból (eredendően Kishegyesről) elszármazó, kis időre a megyei laphoz elszegődő, Szombathelyen gyökeret verő újságíró-kolléga egy óvatlan pillanatban a kezembe adta Dudás Károly Ketrecbál című regényét. Így történhetett meg, hogy Lajos 2000 februárjában a sitkei asztalnál nekiszegezett, felolvasott passzusokból – „…pedig ide színházat hozni, főleg Shakespeare-t, nemcsak bátorság, hanem pofátlanság is, de hát az ember azért színész, hogy ébren álmodja azt, amit mások már megírtak, hogy beletaposson vele a korba, az időbe, és erre a beletaposásra minden közeg alkalmas…” - magára ismert: „Mondom, hogy én írtam. Mutassa, milyen könyvet olvas? Úristen! De hát ez rólam szól. Különben tényleg az én mondataim: volt egy sorozatom a Magyar Szóban, Vitéz László naplója címmel, abban írtam meg, hogy mit gondolok a színházról. Ezekből az írásokból idézett Dudás Karcsi barátom a könyvében. Na, ebben a regényben minden benne van, egy szóval sem kell többet mondanom. Látja, elhoztuk a színházat Sitkére is. Hát most sikerült jól meglepnie.”

(19.) 2000. február 26-án, az interjú megjelenésének volt a Jónás könyve sitkei bemutatója, Soltis Lajos rendezésében. A Babits-óriásverset Kurucz László élte újra. A kis összecsukható horgász-székek titokban a rendre kisszékekkel érkező tanyaszínházi közönséget is becsempészték az előadásba.

(20.) Herczeg Tamás játszotta a Postást Lajos negyedik és utolsó sitkei rendezésében, a Tótékban. (Maradjunk a páros számoknál, bár ha a Csalóka Pétert is ideszámoljuk, átcsúszunk a páratlanok térfelére.) Tamás 2009 nyarán a Kőszegi Várszínházban játszott, akkor ültünk le hosszabb beszélgetésre: „…És elkövetkezett ’97 nyara. Amíg A nagybácsi…-s csapat haknizott a megyében, a társulat másik fele, Ódor Öcsiék a Kartal-bagi műhelytalálkozóra utaztak, vásári komédiákkal. Élesen beleégett a retinámba az a kép: Sárváron, a Rába-híd előtti nagy parkolóban, a színpad körül végeláthatatlanul hullámzott a tömeg, nagy sikert arattunk A nagybácsi…-val a Szentivánéjen. Igen, mámorító érzés volt. Már alig vártuk, hogy eldicsekedhessünk a többieknek, azt gondoltuk, nagyot mondunk Sárvárral. Mire Öcsi: Ja, mi meg találkoztunk egy emberrel. El tudod képzelni, milyen hatással volt Lajos Öcsiékre. Ott rögtön kiszélesítette az amplitudókat, úgy hordta le sárga földig, hogy közben magához is ölelte őket. Bukfencezett a füvön – százhúsz kilós Falstaff -, csak azért, hogy megmutassa, hogyan kell vásári komédiát játszani. Nagyon kíváncsiak lettünk erre az emberre. Nem kellett sokat várni: A nagybácsi…-val mentünk valahova – már akkor ő szállított bennünket a kis Yugóján -, aztán vinnyogva röhögött az előadáson. Nem azért, mert annyira tetszett neki. Leszállított bennünket a földre. De azonnal tudtuk, hogy közünk van egymáshoz: hamarosan elkezdtük próbálni A bort. Sokszor ma is ebből tudok erőt meríteni, ha kezdem a hitemet elveszíteni: iszonyatos erőt ad, ha arra gondolok, hogy Lajos veszprémi színészként este autóba ült, és indult Sitkére színházat csinálni. Iskolás gyerekekkel, reggel 6-ra munkába igyekvő felnőttekkel. Én az egyesület munkatársaként kiváltságos helyzetben voltam. Aztán elkezdődött a Gárdonyi-előadás karrierje: Magyar Művek Fesztiválja, Kazincbarcika. Nagyon jó volt megérezni, hogy országos figyelmet kelt a Sitkei Színkör. Lajos nemcsak a színházat ismerte úgy, mint a tenyerét, hanem az életet, az embereket is. Belénk látott, mindent tudott rólunk – szinte szavak nélkül is. Aztán megszervezte Sitkén az első nyári tábort, ahol Bocsárdi Lászlóval, Lengyel Pállal dolgozhattunk. Akkor fogalmazódott meg bennem végképp, hogy jézusom, ha a színház ilyen, akkor ennél nincsen jobb a világon.”

(21.) Mert a színház olyan, mint a karikás ostor – amelyet egyébként gyakran lehetett látni Lajos vállára vetve -; szóval olyan, mint a karikás ostor: nagyot lehet vele csattintani. Csak aztán a bőrt ápolni is kell. A tanyaszínházi stafétában Soltis Lajost mester és tanítvány viszonyban követő Magyar Öcsi (Magyar Attila) 2010-ben, a celldömölki Soltis Lajos-emlékkonferencián azt is mondta, hogy jó volna végre tényleg határok nélkül, európai módra gondolkodni.

(22.) A meseszalag az a kifeszített zsinór, amely a végeláthatatlan vajdasági síkságon (ez a szabadság) letáborozó Tanyaszínház előadásainak alkalmából kijelölte a játéktér és a nézőtér: a színház és az élet mágikus határait; Földi László, az egykori tanyaszínházi Don Quijote emlékei szerint Lajos nevezte el így. De mi van, ha a meseszalag Möbius-szalag is egyben. Végtelen, és hol az egyik, hol a másik oldalával mutatkozik.

(23.) A budapesti Merlin Színház 1998 májusában mutatta be Márton partjelző fázik című Hamvai Kornél-időutazást, Lengyel Pál rendezésében. Ősbemutató volt, Jordán Tamással a címszerepben. Barátja és állandó beszélgetőtársa – a párhuzamos monológok időfolyosóin - a kocsmapulthoz szögezve Miholka: Soltis Lajos. Nem vezet sehova a színész személyes sorsát és a szerepet egybevetni, mégis: a szélkeréksorsú Soltis Lajos és a világatlasszal a kezében a kocsmapulthoz szögezett Miholka – és ég föld, tűz és víz. De Lajos volt maga Miholka: a ráismerés élményét adta az a szép és telített és fájdalmas előadás. És ma is: Lajos – az Miholka. És Miholka – az Lajos.

(24.) Mint ebben a kétségbeejtően szép Miholka-monológban: „A darunál. Az páratlan a maga nemében. A darunak kecses szerkezete van tudniillik, mégis fel tud emelni egy akkora tömb betont, hogy azt se tudom, hány tonna. Na most volt nekem egy kollegám, tudja, még a tizenkettes építőknél. A darus. Szóval ezzel a speciál kollegámmal egyszer odamaradtunk az építkezésen, érti. Mert úgy telebeszéltem a fejét. Hogy ugyanis fölhúz a daru horgán. Jó szorosan odaerősítettünk engem, aztán mintha a mennyekbe mennék, megindultam fölfele. Es ott lógtam azon a gyönyörű darun, míg a kollegám az irányítófülkében elszívott egy cigarettát... Es már hogy mit láttam... nem tudom... sok látnivaló nem akadt... meg sötét is volt, de arra emlékszem, hogy boldog voltam addig a pár percig, érti, Márton kartárs? Ahogy lengtem az ég alján. Rúgkapáltam vagy húsz méterrel a föld fölött. Mert hiába, hogy úgyszólván a galléromnál fogott az a hatalmas kampó, meg a mellemen áttekerve a kötelek, mégiscsak szabadnak éreztem magam, még a könnyem is eleredt. Aztán leeresztett a kollegám, és nem tudta meg senki, habár szabálytalan volt, de nem ártottunk senkinek. Ez a szószerinti igazság, Márton kartárs, hogy én egyszer az életben fönn voltam a darun, ami konkrétan az igazságot illeti. Aztán azóta is, ha csak elnézem... (Megkopogtatja a mellét) idebent... boldog vagyok. (…) Viszont Miholka utca. Az nem lesz.”

(25.) Ez a lebegés benne volt Soltis-Miholka robusztus alakjában. A hosszú, nyitott, szürke kabátjában, amelynek két szárnya úgy verdesett utána, mintha valami földre szállt, mindjárt elröppenő angyalé volna. Amikor rohant Sepsiszentgyörgyön 1999 februárjában – mi meg Nagy Gáborral futottunk utána -, hogy még időben meglegyen a birkahús az esti premierhez, úgy tűnt, hogy szürke szárnyú angyal lebeg előttünk. A birka nem az előadáshoz kellett, hanem az ünnepléshez. A Soltis-legendáriumhoz tartozott a főzés: a közönség még a Kakuk Marci-bemutatónak örült odabent, de kinn a kis udvaron már rotyogott a Soltis-féle bogrács, hogy a hús megpuhuljon, amire kell. A bogrács is, a birka is kötelező elem, ha Soltis Lajos a szakács és a rendező.

(26.) „Egy csillagszemű lány ül a Hold sarlóján. Égi vizekbe lógatja a lábát; a fodrozódó habok üveghangja csilingel a csillagok ragyogó csücskein. És harmonikaszó és örök tangó és örök keringő. A horizonton spárga feszül - mint szivárvány -, s rajta a Holdba tartó életbohóc, Kakuk Marci. A lányhoz ér. A piacra hullanak a csillagok. Az emberek szétkapkodják őket. Égiboldogság.” Ez Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijának fináléja. Pont ilyen volt a sepsiszentgyörgyi színházban is 1999. február 9-én. A piacra (a színpadra) hullottak a csillagok, az emberek szétkapkodták őket. Égiboldogság. Kinn megfőtt a birkagulyás.

(27.) Sarló vagy csónak: Weöres Sándor különleges élő-bábjátékában a holdbeli csónakos hívogatja Pávaszem kisasszonyt: a porból az elérhetetlen, megégető magasságba. Dudás Károly Ketrecbáljában a Társulat a Holdbeli csónakos-előadással járja a vajdasági falvakat: „…a komédiások a kocsi nyomában poroszkálnak, vállukat időnként nekivetik a hátuljának, hórukkozva segítik át a kátyúkon, ilyenkor keservesen nyikorognak a nagyküllős kerekek, a magasban egymáshoz verődnek az angyalfejek, valamelyik komédiás fáradt hangon énekel.”

(28.) „Véget ért a bújdosás, és a galibák. Ki se bírta volna más, csak mi fa-babák. Nem hal bele semmibe, aki úgysem él. Jó, hogy mink babák vagyunk, szívünk bodzabél.” Ezt énekli a komédiás, Weöres Sándor fa-babái – Vitéz László, Bolond Istók, Paprika Jancsi – útmutatása nyomán.

(29.) Lehel, neked mit jelent a Tanyaszínház? – ezzel a kérdéssel fordult Czérna Ágnes, a Tanyaszínház-történet szerzője 2010 elején a celli könyvemutatón Soltis Lajos nagyfiához, aki maga is színész, szó szerint beleszületett a tanyaszínházi létezésbe. Ahogyan Lehel mesélt, szánkban éreztük a vendégnek kötelező vajdasági pörköltek ízét; mellettünk ültek a konok bácskaiak, akik addig nem mennek haza, amíg saját szemükkel meg nem győződtek róla, hogy az előadás végén koporsóba tett színész nem halt meg, hanem él.

(30.) Egy évtized eltelt, és Soltis Lehel most a celldömölki Soltis Lajos Színházban csattint nagyokat a karikás ostorral: Táborosi Margaréta a Ketrecbálból rendezett valóságos álomjátékot Dudás Károly Ketrecbáljából. Hat színész: fehérre festett arcú fababák. Szívük bodzabél, mi más.

(31.) Most ebben a vadonatúj celli Ketrecbál-előadásban hangzik el a Dudás Károly-regényből anno – húsz éve - Lajosnak idézett sitkei mondat. Hogy „…de hát az ember azért színész, hogy ébren álmodja azt, amit mások már megírtak, hogy beletaposson vele a korba, az időbe…”. És így tovább. Előre? Vissza? Körbe?

(32.) Tényszerűség, szociográfiai és történeti megalapozottság – és a földtől eloldozó költészet együtt tesz csodát a 40 éves Soltis Lajos Színház Ketrecbál-előadásában, amelyet Táborosi Margaréta rendezésében készült Dudás Károly regényéből. A szózuhatag sziporkázó színházi zuhataggá lényegül át: látvány, mozgás, zene – és patikamérlegen kimért, takarékos szó tarka egységében. Tragikomédia képekben. Éber álmodás. Disco Brazil.

(33.) Az ember azt hinné, hogy ilyesmit csak kitalálni lehet, pedig nem: a vajdasági Brazília tényleg létezik. 1925-ben uradalmi cselédek indultak el Brazíliába a jobb élet reményében – hogy többé ne legyenek más keze-lába –, de a lezuhanó esőben a vajdasági sártenger megállította őket. Hát megalapították a falut: Brazíliát. A valós eseményről vetített felirat tudósít az előadásban – közben vetített „igazi” fotón látjuk a vajdasági sártengert. A színpad folyamatos átlényegülésben, telített a mágikus üres tér. A hangnem tragikumból, komikumból, groteszkből és abszurdból van kikeverve: villódzik az egész, mint valami diszkógömb. A brazíliai kocsma – a Disco Brazil – a központ, innen kanyarognak el az emlékek: Erényi Dorottya – mint valami marionettjátékos – kecses kézmozdulattal varázsol, vezényel, idősíkot vált. A ketrecbál se pusztán beszédes metafora: játék a vajdasági falusi mulatságban.

(34.) Kivételes, megrendítő pillanatokat hoz, hogy a Társulatot vezető Soltis Lajost most a fia, Soltis Lehel játssza. A Holdba tartó életbohóc. A fehér bohócarcból kivilágló kerek szemek, a virtuóz tánc, a robusztus mondatok – több is, kevesebb is mindez, mint színház. Vagy talán pont ez az: a legmélyebb, legszebb, legszentebb színház.

(35.) Bejárta a sajtót a hír: Törőcsik Mari eldöntötte, nem lép színpadra többé. Pont húsz éve, 2000 őszén Törőcsik Mari és Soltis Lajos kedvéért elmentünk Benkő Sanyival a szolnoki Szigligeti Színházba is. Két vasi színész, még szép! Verebes István rendezett akkor Szolnokon szikár-szép előadást Németh László balladás Bodnárnéjából, Lajos játszotta Bodnárt. Ő volt Bodnár. A Tisza-parton fújt a szél, Törőcsik Mari a próbaszünetet áldozta föl értünk: ha egyszer Szombathelyről elautóztunk Szolnokra, hogy láthassuk őket. Aztán persze ott voltunk a premieren is. Hogy pontosan kik jöttek Sitkéről, csak elmosódva mutatja az emlékezet fényképezőgépe. Nagy Gábor ott volt, az biztos. (És a Tiszáról fújt a szél.) És Törőcsik Mari egy pillanatra se feledkezik meg a celli Soltis Lajos Színházról.

(36.) 2000. november 22-én Márton partjelző és Miholka a Pécsi Harmadik Színházba kapott meghívást. Lajost elkísérte Nagy Gábor, Fíger Szabina és Kurucz László is. Hazafelé tartottak már, amikor -. A balesetet (amelyben Lajos vétlen volt) négyük közül Nagy Gábor élte túl.

(37.) Meg a színház.

(38.) Konok bácskaiak, konok sitkeiek.

(39.) Amikor a sepsiszentgyörgyi Kakuk Marci-premier után jöttünk haza, már Budapesten, a néptelen, nagyon valódi, egészen szürreális: szürke, hideg, hajnali pályaudvaron, szabadtéri pultnak támaszkodva (ahol talán kávé sem volt, még minden zárva) Lajos a kezünkbe nyomott egy-egy ezüstszín százlejest. Kakuk Marci ajándéka. Nem is százlejes, hanem egy a piacra hulló csillagok közül: égiboldogság, harmonikaszó, örök tangó, örök keringő. Megvan még.


(40.) „A pitvaron a tengeri / nevet a nap piros tüzére, / de sárga árnyát elveri / a paprikák piros füzére. / Száll-száll a lelkem kergetőzve / a mustszagú, világos őszbe, / mint szélbe csörgő papiros / fölötte a halál és élet / a sárga és piros.” Kosztolányi azt írja, ilyen a ludasi pusztán a késő ősz.


Ölbei Lívia Szombathely, 2020 november

Vissza...