Anatomia divina di Francesco Tótti

Ugyan milyen szerző az olyan, aki már a címmel is olyan kínosan kellemetlen helyzetbe hozza magát, hogy két nagy csoportnak is magyarázkodnia kelljen? Az egyik a futball-rajongók csoportja, (vagy azoké, akik tudják, ki az a Francesco Totti – a nem futball-rajongók között, hölgyeké az elsőbbség); a másik meg minden egyes polgár, aki Celldömölkön, vagy Budapesten már megtekintette[1] (valamikor 2019 első negyedében) a Soltisos Tótferit. (Eredetileg, azt a sokat mondó címet kanyarítottam volna írásom elé, hogy: The Divine Anatomy of Tótferi, de valahogy nem voltam megelégedve a csengésével. Azt már el sem mondom, hogy ha a legelső ösztönös megérzésemre hallgatok, akkor csak az lett volna eléje szedve nagy, zsíros betűkkel, hogy: Tótferi anatómiája. Így, névelő nélkül! Csakhogy, akkor a magyar címből kimaradt volna az isteni jelző, amit mindenképpen benne szerettem volna tudni. Aztán eszembe ötlött, hogy Boccaccio, miután elolvasta Dante Commediáját, csak úgy volt rá hajlandó hivatkozni, hogy elébe tette a divina jelzőt. Így lett a műből Divina Commedia, azaz a Színjátékból, Isteni színjáték. Nos, habár az angol címben sem találtam semmi kivetnivalót, magam szórakoztatására – és ezért töredelmesen kérek elnézést mindenkitől –, éltem a szójáték lehetőségével, vállalván minden fedést, szégyent, gúnyolást és „Jaj, neeee!” felkiáltást, felsóhajtást a Nyájas Olvasó részéről (is)).

Egy pillanatra tegyük fel, hogy nem zajlik (ismét) szörnyű háború a közelünkben, és azt is, hogy nincsenek olyanok, akik kisajátítanák a művészeteket (főleg a hetediket) maguknak, valamint tegyük fel, hogy léteznek olyan pozitív fogalmak erre a két feltevésre, mint a tanítópolitika és tanítóművészet. Előbbit nem az kellene meghatározza, hogy „mindig heves összecsapások dúlnak az ellentétes törekvések s erők közt”, az utóbbiakat meg nem lenne szabad csak a szórakoztatásért fenntartani; hanem egyik jó példával járjon elő[2] és úgy tanítson, a másik meg nevetésen, síráson, érzelmeken, komédián, drámán stb. keresztül tegye ezt.

A Tótferi nézése közben, nem jutottak az eszembe közéleti témák. (Nem mintha túl sokat foglalkoznék velük, de azért mégis csak.) És az élvezéséhez – Uram bocsá! –, megértéséhez nincs szükség politikai ismeretekre (sem). Elegendő a józan ész, egy kevéske olvasottság és a magyar kultúrtörténelem csekély ismerete. Nincsenek benne olyan topic-ok (hogy korszerű legyek), mint a háború, liberalizmus, demokrácia, nácizmus, felekezet, pártok, és még sorolhatnám. Nem. Itt sokkal fennköltebb, ha megengeditek, éteribb dolgokról van szó, mint a feltett tanítóművészetben; például: színészi játék, zene, dramaturgia, szövegértelmezés, sírás, nevetés, színház, élet és – megkockáztatom – szerelem…

És persze, van benne Atyám Teremtőm, meg Szempétör. Mi a manó? – gondolhatná az ember. Mit akart mondani a költő? – vakarhatná fejét a nebuló. Hát, ez az! Az ateisták ne tegyenek úgy, mintha nem értenék! Emlékezzenek vissza, mit mond Bohus a búzamezőben, örömében fenyegetőzve az ég felé, miután megtudja, hogy milliomos lett az Örökség, avagy gútentág faszikáim – lassan már klasszikus – Csehszlovák filmben: „Édes Istenem, tudom, hogy létezel. Ne csinálj úgy, mintha nem lennél!” Igen. Az Atyám Teremtőm itt az Istent testesíti meg.[3] Nem az istent, hanem az Istent, aki – az ateisták szerint – állítólag nincs. (Nem látom át annak a logikai harapófogóba szorított elméletnek az ésszerűségét, hogy: ha nincs Isten, akkor miért kell az ’a’ fosztóképzőt a ’theos’[4] szó elé tenni? Miért kellene tagadni, ha a meggyőződésem az, hogy nem is létezik?) Szóval, azok is figyeljenek, akik nem feltétlenül hisznek a természetfelettiben, mert ahhoz, hogy a Tótferi dramaturgiailag működjön, ezen dolgok létezését, ha haloványan is, de esetünkben indokolt „hinni”. Vagy, ha tagadva is létezését, tudni kell transzcendentális mikéntjének tényezőit, és az ott működő erőviszonyok mibenlétét. Meggyőződésem: ahhoz, hogy Thália csecséből kiszopja a megértés szikrájának megkristályosodott tejét, de közben ne sértse fel puha ajkát, egy ateistánál senki nem ért jobban. Rendre jó eszűek, és felettébb műveltek, hiszen olyan dolgot próbálnak cáfolni, amit csak a hit igazolhat. Nagyon jól ismerik a „Nem megyünk zsebkéssel pisztolypárbajba!” elvet. Nincs is ebben semmi rendellenesség, mert az egyik hiszi, amit hinni akar, a másik tudja, amit tudni vél. Na most, az ’i’ és az ’I’ taglalása, lehet, hogy ahhoz a bizonyos iotához vezetne bennünket, de ezt a párbeszédet – egyelőre – hagyjuk a teológusokra. Egy pillanatra, mindenki tegyen úgy, mintha Isten létezne, és Ő jelenne meg a színpadon. (Az ateistáknak megengedtetik, hogy Szempétör szavaival: – Most ki az izé? – és az – Én vagyok az isten! – próbálják tudatosítani, és interpretálni magukban Atyám Teremtőm szerepét a Tótferiben. Nem hiszem, hogy gondjuk lenne vele.)

Még annyit tartozok megjegyezni, hogy a felettébb bölcs és törekvő Salsbury-i János Metalogiconja bevezetőjében így ír: „Úgy vélem, az emberi dolgokban szinte semmit sem lehet olyan finoman kimunkálni, hogy valamely részében ne nyílnék lehetőség a gáncsoskodásra, különösen, amikor a rosszat méltán, a jót pedig irigységből ócsárolják.” Valamint azt is, hogy Persius is így gúnyolódik: „Ó, hogy senki se mer belenézni szívébe, de senki, / és az előtte menő batyuját szemléli örökké.” Tehát, aki Tótferi kritikára számít, az most csalódni fog. Elsősorban, mert nem vagyok kritikus, másodsorban, mert valamennyire mi kutyánk kölykéről lévén szó, rosszat – ha lenne, még ha az építőjellegű is – országvilág előtt mégsem mondhat el az ember.

Most, mivel már eleget élcelődtem azon, ki miben hisz, vagy éppen miben nem, és minden bizonnyal a kritikára vágyók kedvét is szegtem, számolatlan sport-, színház- és filmrajongót magamra haragítottam, rátérek a lényegre, hogy a teológusok, képregény- és belőlük készült filmek fanatikusai, messiásvárók, filozófusok, filológusok, gnosztikusok és a többiek se maradjanak ki a sorból.

Mint (remélhetőleg) sok színházba járó embernek, nekem sem mondja meg senki, mibe higgyek, amikor szétlibben a függöny. Így abban hiszek, amit a színpadon látok, és azt úgy értelmezem, ahogy tudom. Azon tudáseszköztár kellékeivel, amelyeket elsajátítottam életem, tapasztalataim és tanulmányaim során. Ezzel más is így van, nem? Távol álljon tőlem, hogy ezen megjegyzéseket bárkire rátukmálnám, vagy azt állítanám, hogy az én véleményem az egyetlen igazi és helyes. Nem. Én így látom. És „Virágozzék száz virág!”, mert más, másképp látja. Pont ez a lényege, atyám teremtőmnek [sic!] is, és szempétörnek [sic!] is. Az alábbi gondolatmenet csak egy szeletkéjét vizsgálja az egésznek, és pusztán csak egy okfejtés, amely nem hivatott semmilyen formában sem dicsérni vagy kritizálni, hovatovább beleszólni, vagy javaslatokat tenni bárkinek is a darabbal kapcsolatosan.

[A folytatásban lelőhetek pár poént, úgyhogy: SPOILER ALERT!]

Szóval, van ez a Tótferi (alias: Tótignác, avagy Bécsáros Sándor), aki meglepő módon krisztusi jegyeket hordozhatna magán, ha megszületne (lefürödne, és szopna egy kicsit). Ő lehetne az Ancikrisztus legnagyobb ellene.[5] Vagyis, a hős.

[Innentől félretéve a könnyed hangnemű humoros, első szám egyes személyében írt vicces élcelődést, a komoly, már-már tudományosan okfejtő, többesszám első személyében folytatjuk az írást (Hú! Ugye, máris mennyire komolyabb?), hogy minél nagyobb súlyt helyezzünk mondanivalónk lényegére – úgy ötezer leütésben szóközökkel együtt –, és a kedves olvasó úgy higgye, ez egy komoly szemináriumi munka. Amit egy komoly, jól tanuló, filológus lány írt, aki összehasonlító teológiát tanul valamelyik egyetemen. Legyen a neve: Gyöngyi.]

Na, kezdjük!

Miután esetünkben dilettáns állítja fel és próbálja okfejteni a Tótferire – mint egyénre – vonatkozó hősi tant, mely jellemzői a messiási tanra is alkalmazhatók, elképzelésünket, nem mint hittételt ismertetjük, hanem mint, egy „kívülről” szemlélt, és értelmezett jelenséget; valamint úgy sem, hogy számba vennénk azokat a kvalitásokat, melyek a krisztusi/messiási minőség mellett, Megváltói [sic!] minőséget is ráruháznának. Csakis arra szeretnénk utalni, hogy a hős, mint olyan, ugyanazokkal a sajátosságokkal rendelkezik minden esetben. Legyen az vallástörténeti jelenség, vagy valóságos, esetlegesen kitalált fiktív személy, vagy akár homályos eredetű néphős.

A krisztusi minőségnek négy alappillére van:

1. Istengyermekség

2. Megváltás

3. Feltámadás

4. Szeretetparancs[6]

A bűnbeeséstől kezdve az egyetemes emberiség a paradicsomi állapotba vágyakozik vissza – ez világos. A magatartása, mítoszai, meséi, hitregéi erről árulkodnak – ez is. Pillanatokra még a törekvései is – ez, történelmi tanulságok szerint, nem annyira. A bűnbeeséssel az Isteni-elv sérül, és a Kozmosz rendje borul fel, amikor a rossz elve (a Kígyó) az ember szabad akarata révén beleavatkozik a teremtés folyamatába és megrontja azt, tartja a judeo-keresztény hagyomány. Ez a sérelem egyetemes és végtelen, amit csak egy végtelen és egyetemes hatalom (Isten) hozhat helyre. A vallástörténet szerint ez meg is történt Jézus kereszthalálával, aki Isten fia, megváltotta az emberiséget egyetemes bűneitől (önkéntes kínhalállal), feltámadt, és követőinek meghagyta a szeretetparancsot. Ezen az úton nem csak az egyetemes Megváltó (Isten Fia) megy keresztül, hanem a többi hérosz is, akik ugyanolyan tulajdonságokat képviselnek, mint Ő, csak nem egyetemes, és nem vallástörténeti megváltók, valamint semmiféleképpen sem tévesztendőek össze a jézusi történelmi működéssel, hova tovább, Isten Fiával sem.

1. Rögtön észrevehetjük, hogy Tótferi rendelkezik – vagyis, hogy pontosabb legyek: rendelkezhetne, ha megszületne – az istengyermekség tulajdonságával. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az első tétel, esetünkben, teljesen egyértelmű; Atyám Teremtőm kegyelméből fogan meg.

2. Továbbá, világhőse lenne/lesz/lehet belőle, mert mint meg van mondva, valakinek az Ancikrisztust is le kell győznie, ami összeegyeztethető a jézusi megváltás alapjegyeivel. Esetünkben a szembeszállás jelentheti a megváltói szándékot, és hősünk sikerrel is jár. Ledobja egy kék labdával a gonoszt az óceánba. Viszont hősünk, nem hordozhatja magában a megváltó isteni szikrát, mert csak, mint jelkép szerepelhetett régi meséinkben, és jelzésértékű lehetett nála a krisztusi út bejárásának megcselekedni kívánt szándéka. (Vagyis, míg az önkéntes kínhalál jézusi sajátosság, a többi hérosznál csak rituális, vagy nem akart erőszakos forma: Krisnát ellenségei nyilazzák le, Oziriszt Széth darabolja fel, Tammúzt és Adoniszt vadkan sebzi halálra,[7] Attisz őrjöngésében kasztrálja magát, és belehal, Orpheuszt bacchánsnők, Dionüszosz-Zagreuszt a titánok tépik darabokra, Perszephonét Hádesz rabolja el, s viszi az alvilágba,[8] Vran fejét „egy isteni hős” vágja le, Kecalkoatlt Uicilopocstli elűzi birodalmából, az meg szégyenében máglyára lép, stb.)

3. A harmadik tételre csak átvitt értelemben világíthatunk rá, hiszen hősünk még nem született meg. Szempontjából, maga a darab nyitott marad. De a fronton, ahová bevonul harcolni, „mer azok a bitang borotvák összeszőrték a legyet a poroszkákkal” még bármi történhet a Tábornaggyal. Hogy elesik, és utána feltámad-e, az általunk itt alapul vett irányelvek szerint nem tudhatjuk, de az elképzelt, vagy tovább gondolt története magában hordozza a lehetőséget.

4. A szeretetparancs tételét hősünk teljességgel kimeríti. (Ez a darab tele van szeretettel.) Nem haragszik Julikára, hogy ő születik meg helyette, és a majdnem-szülőanyjának a Dokterral egy szál tulipánt küld. „Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!” és, „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juthattok be a Mennyek országába.” Tótferi oda akar bejutni. De lehet, hogy ott is van, mert megrekedt az isteni gyermekség állapotában.

Az összes hérosz – sőt antihérosz is –, azaz minden történelmi és fiktív személy, mely a mindenkori hős – vagy antihős – jegyeit hordja magán és egy bizonyos krisztusi minőséggel rendelkezik, mint pl.: Tiamat, Gilgames, Ozirisz, Toth, Hercules, Apolló, Conan, Attila, Budha, Szt. István, Zrínyi, Gandhi, Neo, Amerika Kapitánya, Superman, Batman, stb. egy kalap alá vehetők, mert ugyanazon elv szerint működnek, ugyanazok a toposzok jellemzik őket és ugyanarra az ősképre épülnek. Gondoljunk itt Joseph Campbell A hős utazása cuklusára, amit számtalan mítoszból és regéből kovácsolt össze a világ minden tájáról és régiójából. Na, ugye!

Olyan szépen mondja Kárpáti Péter, a mű írója: „Az elpusztult legendák előbányászása ezért fontos számomra. Értékmentés. Például amikor rátaláltam a Krisztus-legendákra és a népi világvége-látomásokra, rögtön tudtam, olyan csodavilágokat ások elő, amelyeket szeretnék behozni a köztudatba, szeretném megmenteni őket.

Tótferit ajánlatos olvasni, nézni, átgondolni mindenkinek. Még az ateistáknak is… Meglepődnek, mennyi kultúrtörténet van benne.

A celldömölki Soltis Lajos Színház Tótferi c. előadásás premierjének saját blogjára szánt bejegyzése végső tartalmi és szerkezeti összeállítása 2025. VII. 08-án fejeződött be Zürichben, a Jóisten kegyelméből, és írója mulasztásaiból.