Confoederatio Helvetica

Hurrá, utazunk... )=:

En l’aurora la damaun ta salida il carstgaun, spiert etern dominatur, Tutpussent! felemelő szavakkal kezdődik a (még jelenlegi) svájci himnusz a rétoromán nyelvjáráscsoport romans nyelvén. Magyarra ültetve a sorok, valahogy így hangoznának: Amikor felkel holnap a hajnal, áldd ember az Örökvaló Lelket! Szép gondolat.

Oh! te, Svájc! A kantonok, a büszke helvétek, a hit- és politikai zwinglik, a kakukkos órák és a kakukkos karórák, az alpesi tarka tehenek, a svájci sapkák, a svájci bicskák, a római pápa testőrségét ellátó kis alakulat, a bankok, H. R. Giger, a külpolitikai semlegesség és most már a fizetésem hazája is. Mármint, nem onnan kapom, hanem ott költöm el. Napok alatt.

Aki személyesen ismer, vagy olvassa ezt a blogot a Mercin¹ kívül, az tudja, hogy a becsületes szakmám szinkrondramaturg. De mivel valamiből meg is kell élni, van egy rendes állásom is. A rendes állásom sok utazással jár. Egyesek szerint ez jó. De legyen mindenkinek a saját hite szerint…

A dolog valódi és érdekes különlegessége, hogy mindig ketten utazunk a főnökömmel, és már több európai városban megfordultunk, mint ahány korcsmában voltam Magyarországon. És mielőtt még valaki mélyebben belegondolna, hogy két férfi beházalja Európát, határozottan kijelenthetem, nem Jehova tanúi vagyunk, nem a nyájat szeretnénk gyarapítani. Szóval, az egyik ilyen utunkon eljutottunk Zürichbe, a világ egyik legmagasabb életszínvonalú városába. A főnököm már akkor tanácstalanul vakargatta feje búbját, amikor a szálloda recepciósa közölte vele roppant kedvesen hunyorogva csontkeretű szemüvege alól, hogy:

– Kérem, egy fő per egy éjszaka reggelivel, az annyi lesz mint 185 frank.²

Persze svájci. Hát ez van. Itt a munka, itt kell élni két hétig. Gondolom, mindenki hallotta a mondást a bizonyos kecskéről meg a káposztáról. Na, ez Svájcban úgy működik, az ki van zárva, hogy megmaradjon valamelyik (is). Itt rögtön káposztás kecske van. Egytálétel.

A helyi közértben – ahová a csontszemüveges hunyorgató recepciós küldött, mert ott minden olcsóbb – a következő árúcikkeket vettem meg a blokk szerint, hogy pár napig legyen ennivalónk: Ciabatta.Italiana 2 St., Landjäger.2.Paar, Bio.Paprika (másmilyen nem volt), Delikatess.Fleisch.Kozerv 2 St., Cup.Noodles 2 St., Frami.Feijoada.Eintopf 2 St., Zwiebeln.Bund 1 St., Delik.Fleischkäse 2 St., Bio.Tomatensaft (ebből sem volt másmilyen) 2 St., Birra.Moretti 6 Pack, Chilli.Con.Carne.Konz. 2 St. meg Camel.Cigarette 1 St., és leplezetlen örömmel fizettem a saját hitelkártyámmal.

Másnap esős reggelre ébredtünk és a szálloda étkezőjében próbáltam a meredt vajat hideg pirítósra kenni átlátszó műanyag késsel. Mondanom sem kell, a kés a második próbálkozás után, hogy rávigyem, és legalább látszólag eldolgozzam a vajat a kenyér felszínén, keresztbe, hegyétől a nyele fokáig kettérepedt. A második generációs vendégmunkás koszovói pincér fürgén, mint a gyík a római Colosseum napfürdette forró falain, Kasztrióta György³ elszántságával a szemében, ügyesen sasszézott a félig-meddig üres asztalok között, és egy „mi Balkániak tartsunk össze” kacsintással⁴ asztalkendőbe csavart fémkést rakott elém. Fel is vittem a szobába.

A kést.

Ahogy ülök ott az asztalnál, és az infernálisan szórakoztató The New York Times-t lapozgatom, melynek címlapján a Wendsday, March 30, 2022 dátum díszelgése kényszeríti ki belőlem ezt a jelzőt⁵, érdektelenül átfutom a cikkek sokaságát és megállapodok a keresztrejtvénynél. Nincs tollam. Fejben fejtem. Angolul. Agygyakorlatom közben megszólal a telefonom. Attól az intézettől keresnek, ahol bankolok. Vonakodva veszem fel, és szólok bele, mert Svájcban nincs EU-s roaming szolgáltatás, így minden fogadott hívás 150 forinttal terheli a fogadó fél számláját. Pár tőmondatból kiderül, hogy kimerítettem a hitelkártyám keretét. És kiderül az is, hogy a helyi közértben múlteste valamivel több, mint 40 ezer forintért vásároltam ellátmányt.

Rettentő meglepetésemben, és értetlenkedésemben próbáltam tovább fejteni a keresztrejtvényt, hátha keresztezik egymást valahol a megoldások. Egyszer csak egy árnyék vetül az újságra, és megszólal. Szintén angolul.

– Are you into arts?⁶

– Yes, I am⁷ – csillogtattam meg a szerb nemzeti televízió filmfelirataiból elsajátított feddhetetlen angoltudásomat.

Készséges beszélgetőtársam volt ezt bátor megkérdezni, miután úgy vélte látni, hogy a művészeti rovatott bújom. (Meggyőződésem, hogy a The vampire movie that won’t die cikk ragadta meg a figyelmét, mely a múlhatatlan és halhatatlan 1922-es Nosferatu némafilm középszerű elemzése volt, a 17-ik oldalon.) Az ő szemszögéből minden bizonnyal ez így is tűnhetett, de én csak erősen összpontosítottam, hogy a keresztrejtvényből, legalább két sort fejtsek meg, melyek keresztezik egymást. Ahogy ez ilyenkor illik, egyik szó követte a másikat, és kellemes eszmecserébe keveredtünk mindenféle művészetekről, végül a színházról. Miután ez a kedves szemű, gyöngymosolyú, fekete bőrű srác megtudta tőlem, hogy kis hazámban a celldömölki amatőr színház felettébb ünnepelt dramaturgja, társrendezője, fővilágosítója, hangmérnöke, kiváló díszletépítője és könyvtárosa vagyok, fülig érő szájjal szorongatta művésztársi kezemet és két előadásjegyet nyomott a tenyerembe, ami a Heaven Art Bar-ba szólt szombat estére.

– We’re having a performance art night. Check it out.⁸

Látom, 75 frankos belépő. Kettő. Ez összesen több, mint 50 ezer forint. Hát mit játszanak itt? A Macskákat, igazi idomított kiscicákkal?

Amikor elmondtam a főnökömnek a történteket, nagyon megörült. Nem egy művészlélek – melyik asztrofizikus az? –, de biztosított róla, hogy izgalommal várja az előadás estéjét, mert már rég látott valamire kellő performanszt.⁹ Visszaemlékezett: még valamikor az egyetemi évei alatt Münchenben.¹⁰ Gondoltam jómagam is, hogy ebből baj nem lehet.

Szombat este felhúztuk a legtisztább ruháinkat (dolgozni mentünk, nem volt nálunk frakk), és felkerestük a Spitalgasse utca 5-ös száma alatt található Art Bar-t.

Meleg fogadtatásban volt részünk.

De volt hideg tál is, ahonnan csemegézni lehetett mindenféle finomságokat az előadás előtt.

Megnézhettük a Rómeó és Júliusz c. performanszt.

A látványban – annak ellenére, hogy egy bárban adták elő –, nem volt hiba. Gyönyörű fények, itt is, ott is egy-egy gehgen, lézerek kavalkádja, füstgép, forgó első- és második színpad, kiegyensúlyozott színészi játék… És mindez rétoromán nyelven.

Egy kukkot nem értettünk belőle. Ketten összesen megértetjük magunkat több, mint 10 nyelven (ha belevesszük a különböző tájszólásokat, 15-ön), amiből fejenként 4/6 arányban folyékonyan is beszélünk. (4/6 arány a főnök javára. Mégis csak doktorált.) De egy olyan országban, ahol a négy hivatalos nyelvből legalább háromon mindenképpen megértetjük magunkat, hogy tudtunk elmenni egy olyan performanszra, ami rétorománul van, azt sosem tudom felfogni.

Próbáltam a dolgok pozitív oldalát nézni. Láttam egy jó előadást, amiért nem kellett 50 ezer forintot kifizetnem, és legalább egy vacsorát megspóroltam a sajtok és egyben a fondü, a Montreaux-i Jazzfesztivál, a síelés, a sáncugrás, a St. Bernhardsdund, a jódlizás, DJ BoBo, Erich von Däniken, a havasi gyopár és a Milka meg a Maggi államában, melynek de jure nincs is fővárosa.

Ami de facto nem kis dolog... És nem is kevés pénz.

¹ Győzöm neki köszönni a sok lektorálást.

² Az meg annyi lesz amennyi, ha beszorozzuk 1,2 euróval.

³ Albán fejedelem. Ismertebb nevén: Szkander bég.

⁴ A főnököm török, én meg (a) Vajdaságban születtem.

⁵ Az Ukránok meg az Oroszok még mindig nem jutottak dűlőre.

⁶ Mivel a megszólító anyanyelve sem volt angol, szabad fordításban ezt kérdezte: Szereti a művészeteket?

⁷ Mivel az én anyanyelvem sem az, a válasz: Ja.

⁸ Performanszestét tartunk. Gyertek el!

⁹ Egyébként operarajongó. Ki érti ezt?

¹⁰ Jézusom! Ez még a 70-es években volt, amikor az a lengyel performanszművész befutott, akit előadás közben szólítottak magukhoz az égiek, mert egy installációja közben vért adott egy tölgyfának.

Vissza a blog főoldalhoz

Hurrá, utazunk... )=:

Elérhetőségek