Benn – a színtéren – hallani vélem még
Thália apró lépteit a visszhangban.
Úgy érzem tánc ez, nem is sietős lépték:
egy feszesen remegő pavane D-mollban.
A vecsernyére hívogató harangszó
játékosan kering még a torony körül,
majd lezuhan, s lepereg a falakról;
egy percig remeg árván, aztán megkövül.
A Koptik utca felől fújdogál a szél.
Ölelve hozza a messzi vonatfüttyöt,
majd egy percre végre úgy érzi, hazaér;
s elterül az üresen kongó színház fölött.
De nem pihen meg. Alatta üres a ház.
A Ligetig száll, a fák lombjaira ül,
– a varjak károgják, gonoszan megvetve –
s onnan szomorúan, a Ság-hegynek fütyül.
Ni-ni! Ott egy kékcinke jár madár-táncot,
pont a lobogó alatt, fönn a háztetőn.
Párja átszeli a száraz vizesárkot:
„Jövök. Drága, édes, egyetlen szeretőm!”
Milyen gyönyörű, ha ébred a természet,
és eltűnik a téli zúzmarás pára;
a színház körül táncolnak az emlékek,
és lassan lüktetnek, pavane ritmusára.
A városban tavasz van. Szép, tavaszi est.
De ma nem talál egymásra a néző-színész pár.
A Hold a kőpadra templomárnyékot fest.
És a színház csöndben, előadásra vár.