nemKHÁRISZOK - Soltis Lajos Színház

nemKHÁRISZOK

Или ти полемија о Чехову и његових трију сестара

Csehov 1860-ban született egy kiskereskedni próbálkozó család sarjaként az ukrajnai Taganrogban. A gimnázium után a moszkvai orvosi egyetemre jár, és talán a formalin hatására, elkezd írni. Az ekkor íródott humoreszkjeit és szatíráit álnéven publikálja. Az orvosi diploma megszerzése mellet is egész életében szűkösen él, hogy végül a szíve és a gümőkor gyűrje maga alá. A felesége az a bizonyos Olga Lenardova Knipper-Csehova színésznő volt, aki a Moszkvai Művész Színház egyik alapító tagjának mondhatja magát.

Csehov novellákat, elbeszéléséket, drámákat ír, de talán a legjobb művei közé a kisregények és a novellák tartoznak.

Korának legnagyobb operarendezőivel volt szerencséje együtt dolgozni.

1904-ben fejezi be gyümölcsöző és kreatív életét, a badenweileri gyógyfürdőben átadja lelkét Teremtőjének.

Csehov a „drámaitlan” dráma megteremtője és a novella műfajának egyik megújítója, továbbá a pszichológiai dráma megalkotója. Munkássága nagy hatással volt a későbbi írók generációi számára Oroszországban és azon kívül is.

Ismertebb drámái: Három nővér, Sirály, Ványa bácsi, Cseresznyés kert…

Ismertebb novellái: A csinovnyik halála, Hattyúdal, A tokba bújt ember…

Ismertebb kisregényei: Dráma a vadászaton, Sztyeppe.

Műveiben nem a megszokott orosz realisták stílusát követi, a cselekmény fordulatossága számára nem szempont. Inkább a figuráinak belső történése és azok hangulatának változása köti le. Drámáiban a szereplői mintha nem is egymással beszélgetnének, csak nagy monológokat mondanának. Sőt, még csak hőst sem állít a néző elé. Csehov így a modern impresszionista drámaíró példájává vált, és nagyban befolyásolta a modern drámaírás fejlődését.

Na, most hogy túl vagyunk az érettségi anyagon, ismertetjük a Csehov által írt dráma tartalmát, hogy ne zavarodjunk össze, ha az előadás – netalántán – meglepne bennünket.

Az első felvonás egy gyönyörű, napsütötte májusi napon játszódik – Irina napján (legalább is a ortodox naptár szerint). Olgácska, noha fáradt az élettől és a kemény munkától, érti Irinyka szenvedélyét, és minden reményét belé fekteti. Mása, aki a saját életének mása, egy véget nem érő dallam dúdolásával idegeli testvéreit, csakhogy elhessegesse elpazarolt ifjúságának gondolatait a fejéből.

A többi névnapi vendég között véletlenszerűen megjelenik Natália is, akit Andrej kinőhetettlen „ügyetlenségében” gyorsan meg is kér. Nátyenka így bekerül egy előkelő és képzet emberekből álló körbe, ami felettébb frusztrálja, és mint ahogy a művészi hajlamokkal megáldott iskoláslány remeg a kémiatanárnő előtt, úgy remeg ő is attól az érzéstől, ami fájdalmasan, de kitörölhetetlenül tér vissza, hogy alacsonyabb rendű a többieknél, és ez megalázza. Olgácska megdöbben Nátyekna ízléstelen zöld övén, amiért az utóbbi hölgy még vissza vág majd neki, mint az a bizonyos Birodalom.

A második felvonás ünnepi hangulatban kezdődik, és mindenki – ha nem orosz lenne – a szalagos fánkot várná, de csak a különböző maskarákat várják nagy izgalommal, hiszen farsang van, és a Porozov-ház zenghetne-bonghatna a zenétől meg a gyönyörű énektől. De ez Nátyenkának nincs ínyére, így ellenkezik a party ellen, mint Nudli-cica, ha kiviszik a szobából (értsd: foggal, körömmel), arra hivatkozva, hogy beteg a pici gyereke. Persze ez nem akadálya annak, hogy egy éjszakai szánkázásra menjen el Protopopov urasággal (ismertebb nevén Első Popovval, aki Josip Broz Titótól kapott öltözködési tanácsokat).

Az első kiadás borítója 1901-ből

Eme klasszikusnak mondható dráma cselekményének csúcspontja – ha egy „drámaiatlan” drámára rá lehet sütni ilyen (saját szempontjából) blászfémukis átribútumot – a harmadik felvonásban áll be. Ég a város, és szimbolikusan – mint ahogy azt a bizonyos Rózsa Petit is megölték – ég a ház is. Porozorovéknál hamvad el a jövőbe vetett hit, a lelkesedés és a remény. Andrej elkártyázta a házat, és már csak hegedál, mint az a bizonyos Rózsa Peti…

Nátyenka „nagyon” aggódik, hogy fiát és kislányát (Bobikot, meg Zsófikát) elkapja az influenza, valamint nagyon szeretné, ha Anfisza elhagyná a házat, mivel „paraszt asszonynak falun a helye”. Csak a józan gondolkodású és életrevaló Mása az, aki látja, Nátália milyen veszedelmet jelent a család számára, és azt is, hogy Andrej milyen egy haszontalan nímand.

A harmadik jelent katasztrofális légkörét események sorozata készíti elő: Csebutikin katonaorvos, bánatában, mert nem tudott megmenteni egy pácienst, leissza és inkompetensnek tartja magát, valamint összetöri az órát, amit a lányok anyjuktól kaptak (és nem csak rá, de Moszkvára is emlékeztette őket), akibe ő egykoron szerelmes volt; Kuligin térden állva szedegeti össze a szétpattanó darabokat, akárcsak ha a Másenykával való házasságának darabjait kapkodná össze, miután Versinyinnel megcsalta; Másenyka be is vallja nővéreinek érzelmeit Versenyin iránt; Andrej Olgácskán valami kulcsot keres, de észre sem veszi, hogy már régen elhagyta azt a bizonyos kulcsot, amivel testvérei szívének hatalmas ajtajait ki tudná nyitni; Irinyka a lezárt zongora kulcsához hasonlítja lelkét, mely szintén, szőrén-szálán eltűnt. Minden erényük, tudásuk és tehetségük zár alatt van, a hozzájuk való kulcsok meg sehol.

Irinyka, annak ellenére, hogy nem szereti és csúnyának tartja Tuzenbach-ot, mégis tiszteli annyira, hogy hozzá menjen. Az egyetlen célja: Moszkvába jutni.

A negyedik felvonásban jön az ősz, és Soljonij Tuzenbach bárót macerálja, mert mindketten szerelmesek Irinykába, és végül párbajra kerül sor, amelyben a csóró báró a gavalléri tusa után elhalálozik, és Csebutikin, aki csak passzívan áll a kibontakozó dolgok előtt úgy dönt, elutazik, és majd csak akkor tér vissza, ha nyugdíjba megy (ami nagyjából egy év); Irinyka közben tanítónő lesz, és végre maga mögött hagyhatja a távírdád, meg azt a miliőt, amitől úgy érezte az élet elszáll felette, amelynek minden napja egy újabb kudarc, ráadásul Tuzenbach nélkül maradt, akit már elfogadott, mint férjeurát; Olgácska igazgatónő lesz, és Amfórával – vagyis, nem – Anfiszával a gimnázium környékére költözik; Kuliginnek az Isten felviszi a sorsát, és régi igazgatója példáját követve, leborotválja bajszát, amiben Másenyka csak gyengeségének meg tehetetlenségének kifejezését látja; Versinyin elhagyja a várost, és Olgácskát kéri meg – ha a szűkség úgy hozná – viselje gondját feleségének és fiának, akik még egy ideig a városban maradnak.

Visszhangként csapódnak vissza a falaktól a búcsúzkodó jókívánságok, amikor a katonai alakulat elhagyja a várost, Tuzenbach az életet, a nővérek meg az otthonukat. Natália izgatottan jár-kel és osztogatja a változásokra sarkaló parancsokat. A búcsúzás napfényes őszi napja nem csak szomorúságot és melankóliát hoz magával, hanem megszerzett tapasztalatot és érettséget is sugall. A szebb jövő reménye, nem hagyja el a nővéreket, de amíg a szenvedésüknek végre értelme lesz, addig is élni meg dolgozni kell tovább.

Míg az elején úgy tűnhetett, hogy mindhárom nővér új saját életet tudna kezdeni, a végére kiderül, hogy nem három egyénről van szó, hanem egy egésznek három részéről. A fájó feleszmélést Irinyka viseli a legjózanabbul, és immáron az ismeretlenbe tart nővérei gyengéd szeretete, és udvarlói gazsulálása nélkül.

Végezetül, az olvasó – vagy majd a néző – egy nyitott mű előtt áll, ahol azon töprenghet, mi történik ezután a karakterekkel?

Vissza a blog főoldalhoz

Или ти полемија о Чехову и његових трију сестара

Elérhetőségek