BOHÓCORR VII. - Soltis Lajos Színház

BOHÓCORR VII.

Szokatlan cinikus kitekintés a hoffmanni-féle felvilágosodásra

Na, akkor nézzük is, hogy ez a korszak, amely felvilágosultnak nevezte magát, az őt megelőző érát pedig sötétnek, miért is lehet(ne) mozdítórugó egy romantikus író számára, annak is, egyik legmeghatározóbb kisregényében.

Ha nem keringetjük a forró kását, és betekintünk a kulisszák mögé, kiderül, hogy minden szép, és jó, és haladó, és felvilágosult eszme mellett a felvilágosodás legnagyobb találmánya a guillotine volt. Ugye ez mégis csak humánusabb, mint az akasztás, vagy a tönk, meg a remegőkezű bakos? Hát ki tudja hová csap, ha még nincs túl a reggeli pálinkán? Ha nagyon leegyszerűsítve is sűrítve szeretnénk párhuzamot vonni a „sötét” középkor, és a felvilágosodás között, megállapíthatjuk, hogy az előző szakralitását az utóbbi feláldozta az ésszerűsítés oltárán. A felvilágosodás a kiteljesedett értelem kora, ahol mindent meg akartak érteni az ész mindenhatóságába vetett hit által. Ami ilyen módon nem volt számba vehető, az nem is létezett. Itt már nem úgy dőlt el, hogy ha a menyecske ugyanannyit nyom, mint egy kacsa, akkor fából van, következésképpen úszik a vízen, tehát boszorkány (mert ugye köztudott, hogy a boszorkány azért ég meg a máglyán, mert fából van), mint a középkorban, ahogy azt kedves Montiék is bemutatták a Gyalog galoppban. Itt már azért sokkal kifinomultabb a tudomány és a ráció közötti viszony. Nincsenek égetések, nincsenek boszorkányperek, de van guillotine, orvgyilok meg méreg. Végül is már az újkorban vagyunk. A reneszánsz már rég lecsengett a „sötét” középkor végével együtt. Persze, még mielőtt valakit félrevezetnék, azt tisztáznom kell, hogy a felvilágosodás, mint olyan, nem egy kor volt, mint az ókor vagy a középkor, hanem az újkornak egy része, ha úgy tetszik: korszaka. Egy definíció szerint a felvilágosodás „a XVII. század nagy szellemi mozgalma, évszázadokon át tartó fejlődési folyamat eredménye” mely a humanizmusból, és a reneszánszból húzza gyökereit, de túllép azokon. Ez a szellemi mozgalom később ideológiává vált, és az ideológiák olyanok, mint a kocsmában egyedül fröccsöző lányok – óvakodni kell tőlük, de ha a távoltartás mégsem jön össze, határozottan kell bánni velük, mert a fejedre nőnek. És persze a felvilágosodás „i” betűjére is (mint mindenre) a franciák tették a pontot, azzal a bizonyos francia felvilágosodással, amely vallásháborúhoz vezetett. Mintha nem lett volna nekik elég a pár száz éve azelőtt lejátszódott hugenotta háború, ami röpke 36 évig tartott. (Persze lehettek volna körültekintőek, mint a Habsburgok, és kibírhattak volna még négy évet, hogy a 15 éves és a 30 éves háború mellett legyen egy 40 éves háborújuk is, de nem.) Így a jó szándéktól vezérelt gondolkodók (és tudjuk hová vezet a jó szándékkal kikövezett út) mint Grotius, Spinoza, Locke, Hume, Newton, Diderot, Voltaire és Montesquieu száraz puskaport adtak az ideologizáló tömegnek.

Talán azért is van az, hogy a N. P. István által rendezett darabban, szinte groteszk módon a természetből felvett hangokat zene gyanánt, kizárva minden érzelmet/érzelgést, és csakis a tudományos megközelítésre koncentrálva hallgatnak a szereplők. Sőt, versenyeznek, ki ismeri fel, mi szólhat a felvételen. És azt se felejtsük, hogy a hercegség legnagyobb tudósa (Mosch Terpin) emberi automatát készít az évfordulóra, amióta bevezették a felvilágosodást, és elűzték a tündéreket meg véget vetettek a babonáknak. Persze, nem tudja megcsinálni, és lányát (Candida) zsarolja, hogy játssza el az automatát. Nem lehet, hogy ez lenne az a fricska, amit Hoffmann ki szeretne osztani azoknak a történelmi felvilágosultaknak, akik kihagyva pár fontos személy munkásságát abból a korszakból (Nursiai Szent Benedek, Almis ibn Selkej, Beda Venerabilis, Csonttalan Ivar, Boëthius, Canterbury Szent Anzelm, Pierre Abelárd, Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Sir Thomas More, Clairvaux-i Szent Bernárt, Assisi Szent Ferenc és tanítványa Tommaso da Celano – aki megírja a Dies irae c. himnuszt, ami a Requiem szövege lesz később –, Dante Alighieri, Boccaccio, Kempis Tamás, Villon (!), Szent István, Anonymus, az Árpád-házi szentek sora, Ibn al-Vardi, Hárún ar-Rasid, Ibn al-Razzaz al-Dzsazari – aki a XII. sz.-i „robottechnika atyja”, ha már Mosch Terpin –, Vitéz János, Janus Pannonius, Antonio Bonfini, Pszeudo-Dionüsziosz, William Ockhan – az a bizonyos borotvás –, Roger Bacon, és még gondoljuk a tömérdek humanistára is, akiket nem említettünk meg) mégis sötét középkornak titulálják azt a kort, amelyben szintén nem értettek meg sok mindent, ám elfogadták, holott emezek ugyanúgy nem értik, pedig racionalizálják, és szűkös kereteikbe foglalva profanizálják? A „sötét” középkorban keletkeztek olyan művek, mint például a Carmina Burana, melyet szabadszájúsága miatt még a felvilágosult korban is indexeltek – majd Orff zenésítette meg, és 1937-ben mutatták be –, az Isteni színjáték, Decameron, Cantenbury mesék, Az Ezeregy éjszaka meséi, és a többi, és a többi. Napokig lehetne adatokat gyűjteni azon kívül, hogy az ember megkopottan bár, de nem reménytelenül emlékszik vissza néhány kötetre, vagy szerzőre, de azt hiszem, ezek a nevek, és művek teljességgel – bár a teljesség igénye nélkül soroltuk itt fel őket – kikérik maguknak, hogy egy olyan korszakot, ami az irodalom, tudomány, matematika, hit, költészet, szobrászat, építészet, teológia és filozófia terén ilyen komoly erőfeszítéseket tett, hogy a reneszánszig eljusson, nem érdemli meg a „sötét” jelzőt, még úgy sem, hogy a következő korszak elnevezése a világossággal függ össze. Meggyőződésem, hogy ezt egy bizonyos vérmes csoport felvilágosult jani találta ki, hogy mélyítse az Egyház (szakralitás), és a társadalom (profanitás) közötti árkot.

A Hoffmann-darabban pont a tündérek, boszorkányok és a mágia a megfelelői annak a szakralitásnak, amit a felvilágosodás eltipor. És mint kiderül nem csak a darabban, hanem a történelmi vonulatában is. Mintegy előkészítve a Vízöntő korszakot (éljen a Hair!), ahol már lehet látni, hogy a világkorszakok és a korok között sem lehet eldönteni a pontos dátumot, mikor is léptünk bele abba a bizonyos korba. Tehát, ahogy azt sem tételezhetjük fel, hogy valaki azt mondta: „Na, most kitalálom a felvilágosodást, vagy a humanizmust, és akkor holnaptól az lesz.”, úgy azt sem valószínűsíthetjük, hogy a világkorszakok is egyik napról a másikra változnak. Hiszen ezek a folyamtok néha több száz év folyamán „érnek” be. Az ember van a középpontban már évszázadok óta (humanizmus), nem az Isten. A Halak korszakának (nagyon durván i. sz. 0 – 2000) vége van. És jellemzői, mint a nevéből adódó hal, ami a Kereszténység szimbóluma még ma is (gondoljunk csak a katolikusok püspöki süveg alakjára), ugyanúgy, mint régen volt a korai kereszténységben, már nem jelkép, hanem logó. A szakralitása már nem országoknak, csak egyéneknek szimbólum. Ezt váltja fel a Vízöntő korszaka, ahol az individuum térnyerésén van a hangsúly, a személyiség önállósága, az emberek elfogadása, a humánus világnézetek, és elkezdődik az „élni és élni hagyni” elv kibontakozása (Paul és Linda McCartney Live and Let Die főcímdala az Élni és élni hagyni James Bond filmnek – köszönjük Somló Évának a találó magyarosítást!). Kezdetét veszi az elidegenedés, a kívülállás, és összecsap a racionális és az irracionális gondolkodás. Isten már nem mindenható („Isten halott” mondotta Nietzsche, és közben arra is gondolt, hogy a „nagy Pán” a tragédia és a törvény is az), csak lehetséges energia, amibe az hisz, aki akar. Vége a szakralitásnak, jöhet az értelem. És jön is. Nem tehetünk ellene. Ezt nem a világkorszakok predesztinálják, hanem az ember.

A világkorszakok ezt lehetővé teszik, és hogy senki se gondolja, a levegőbe beszélek, idézek is: „A Nap a tavaszpont precessziós útján 72 év alatt tesz meg egy fokot, 2160 év alatt halad át egy állatövi szakaszon (30°), 25 920 év alatt pedig bejárja az ekliptika egész körét. Az egész kört, a 25 920 éves ciklust Nagy Napévnek nevezzük, az egy-egy jegyre terjedő 2160 éves szakaszok a Nagy Napév hónapjai, a "világhónapok", az egy fokra jutó 72-esztendős út pedig egy-egy világnapnak felel meg.” /Baktai Ervin – A csillagfejtés könyve/). Ezt a történelem is példázza, én meg tömören közlöm: Bika korszak (i. e. 4000 – i. e. 2000) csak úgy nyüzsögnek és kelnek ki a bikakultuszok a Földközi-tenger szárazföldperemén, mint gombák az eső után (a minószi kultúra, Minotaurusz, Mithrász, az Ibériai-félszigeten még ma is dívik a bikafuttatás – na, nem úgy – Pamplonában, bikaviadalokat tartanak, és ezek mind eme régi kultusz maradványai), elkezdődik a földművelés aranykora (ökör, iga), a raktározás, az együttélés a természettel; Kos korszak (i. e. 2000 – i. sz. 0) melynek bolygója a Mars megszüli a görög és a római harcos birodalmat, bronzból és vasból készülnek kifinomult fegyverek, feltalálják a faltörő kost (nomen est omen?), a bacchanáliákon sokszor kos álarcban randalíroznak a borimádók (innen nyúlt át a középkoron át az újkorig a sátán kosfejes ábrázolása); a Halak korszaka (i. sz. 0 – 2000) az hit és az önfeláldozás (krisztusi önkéntes kereszthalál) kora, ami ezekből kifolyólag a vallási háborúk, üldözések, és szekták kora is.

Elmaradhatatlan, hogy a vízöntő, ne a saját jellemzőit nyomja a korra. És ezt megkezdte már évszázadokkal ezelőtt. A korszakok, korok váltása és a forradalmak kitörése, sosem a pillanat művei, ezek mindig folyamtok. A reneszánsz embernek sosem jutott az eszébe az a gondolat, hogy „A mindenség középpontjában élek, micsoda nagyszerű és dicsőséges állapot!” – ez a századokkal később megszületett tudományosság kitalációja volt, amit köthetnénk akár a felvilágosodáshoz is.

Például a „sötét” középkorban is gyógyítottak gyógyfüvekkel, nem kellett feltétlenül érteni a kémiai reakciókat, melyek ilyenkor végbemennek a testben, és a páciens meggyógyult. Ilyenkor voltak olyan tudatlanok, akik ezt csodának, boszorkányságnak vagy mágiának vélték. Azután jöhetett a máglya. A felvilágosodásban csak a világnézet változott; ugyanúgy meggyógyul a páciens, nem tudják, hogy mitől, de ez nem csoda, boszorkányság vagy mágia, hanem tudomány, még akkor is, ha nem tudják megmagyarázni. Sőt, még ma is így vagyunk vele. Gondoljunk csak a Sötét Anyagra, a fekete lyukakra, a multiverzumra, a relativitásra, a rákra, az AIDS-re, az emberi agyra, az atomok szerkezetére, ahol nem tudjuk, mi tölti ki a proton meg a neutron közötti, hatalmas teret… Csakis találgatni tudjuk, hogy ezek a dolgok/jelenségek hogyan működnek, vagy miként létezhetnek, de megmagyarázni, és ésszel felfogni semmi képen nem.

A hűvös, elvont ráció elleni lázadás és a megbízható rend keresése folyamatos erőfeszítést, tevékenységet jelentett, s ez a folyamat, ez a törekvés kapta a romanticizmus elnevezést, tehát nem hiába, hogy a darab prot-antagonistája, az új üres fejű Nagyherceg kikiáltja, hogy bevezeti a romantikát.

Mindazon által nem árt megjegyezni Boldizsár diák következő szavait, melyeket Fábiánhoz intéz: "Pedig ez a világ az nyém is, nem csak a tiétek, akik úgy szerettek mindent kategóriákba rakni, mindenre címkéket aggatni meg megmagyarázni. Helyes kis állatka, amíg pórázon van a gondolat! De nem, ez nem elég: adjunk rá szájkosarat! Minek a rendszertan, minek a név? Hát nem érted, Fábián? Amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos. A természet nem követelődző, nem harsány, és nem szab mondvacsinált határokat! [...] Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben."

Egy kis reménysugár azért mégis van, n'est-ce pas?

Vissza a blog főoldalhoz

Szokatlan cinikus kitekintés a hoffmanni-féle felvilágosodásra

Elérhetőségek