SZÍNHÁZI DÍSZLETEK RENDSZERTANA

Pakoblog

A színházi díszlet rendszerint elkülönülő csoportokban élő furfangos állatfaj, amely bizonyos előadási napokon frekventált helyeken látható. Az év többi részét dohos, sötét, kiszuperált iskolák termeiben, vagy raktárakban tölti, abból a megfontolásból, hogy ne zavarja állattársait, hogy bizonyos előadási napokon frekventált helyeken legyenek láthatóak. Ennek az állatfajnak a színházi műszakban dolgozók a gondozói.

Főbb jellegzetességeik (nem a műszakban dolgozóknak): mindig úgy képesek csoportosulni, hogy felettébb nehezen és/vagy körülményesen lehessen hozzájuk férni – főleg azokhoz, amelyekre pillanatnyilag éppen szükség lenne; ha már a gondozó hozzáfért, akkor minden további nélkül, olyan testtartásba helyezkedik, hogy minél nehezebben és macerásabban lehessen kiemelni a társai köréből (pl: mindenbe beleakad, ami le van rögzítve, vagy súlyosabb, mint 50 kg; magával rántja fajtársait, hogy egyesítve tömegeiket nehezebbek legyenek; ráugrik a gondozó lábára, hogy – lehetőleg – azzal együtt a piszkos földre, vagy más állattársaira zuhanjanak, preferáltan olyan módon, hogy a gondozó, a kiemelni szándékozott díszlet, és egy másik díszlet – mondjuk – kiálló és hegyes vaselemekből összeeszkábált díszlet közé zuhanjon…), valamint behelyezni az utánfutóba, vagy felerőltetni a platóra.

Rakoncátlan fajta révén a színházi díszlet szállítása előtt a gondozónak mindig kínosan ügyelni kell arra, hogy feszesen kösse ki, avagy rögzítse a faj egyedeit, mert vannak amelyek képesek és fuvarozás közben kiugranak az úttestre és megzavarják a forgalmat, valamint kéretlen szavakat, gondolatokat valamint pillantásokat kényszerítenek ki a forgalomban résztvevők részéről gondozóik irányába. Ilyenkor minden esetben nehéz elkapni, megszelídíteni és rávenni őket, hogy térjenek vissza a szállításra kirendelt járműbe, vagy az ahhoz csatlakoztatott utánfutóba, mert megittasodva a szabadság vágyától, menekülőre veszik az utat, vagy a szél, vagy a testére rögzített kerekek által, melyek – valamilyen rejtélyes módon – csak akkor nem működnek, ha a gondozó tolni és nem cipelni szeretne egy-egy egyedet.

Továbbá érdemes még megemlíteni, hogy néhányuknak igen kényes, vízre, porra és szennyeződésekre érzékeny szőre, tolla, bőre, lakkja, fényezése és borítása van, amit csakis gyöngéd körültekintéssel lehet megfogni szállítás, vagy csoportos kompozíció összeállítása során, valamint minden esetben alapos csomagolást igényelnek (optimális esetben az egyszer használható méregdrága 2000x2000-es vastag nejlonfóliákat kedvelik a legjobban), hogy finom testük felszíne semmiképpen se szenvedjen maradandó sérülést. Ezalól kivételt képeznek azon strapabíróbb egyedek, melyek – mint Ivanhoe lova – tetőtől talpig, lágy és puha posztóba vannak bepakolva, melynek előnye, hogy többször használatos, de hátránya, hogy mindig igazgatni kell, mert folyamatosan felcsúszik [mint a kacérkodó menyecske szoknyácskája], és beleakad mindenbe[, ahogy a bogáncs is].

Bizonyos egyedek veszélyesebbek, mint társaik, és a figyelmetlen gondozó keze bőrét néha erős szálkáikkal sérthetik fel, melyeket titokban, de dölyfösen növesztenek az évek során. Hovatovább odacsípni is képesek bizonyos testrészeket, valamint rúgni és felöklelni is hajlamosak, ha erősödő frontot éreznek. De az sem kizárt, hogy a magasból támadnak, mint az ölyv és pikírozva veszik célba valamelyik gondozó fejét, netán talányosan az óvatlan felügyelő nyaka köré tekerednek, mint a boa (ld.: csempekép).

Az egyedek váza, meglepő módon, sokféle lehet: fém, mint a Terminátoré, fa, mint Pinokkióé, és műanyag, mint Barbie-é. Ezek alapján a súlyuk is változó, kezdve a 250 kilós vágásra érett hízótól, egészen az 50 grammos fejősszékig. Van olyan amelyik annyira meghízik, hogy bizonyos előadási napokon nem fér be a frekventált helyekre, ahol láthatóak lennének. Ehhez egy kis tanulmányfilmet is mellékelünk.

Mint említettem, az egyedek bizonyos előadási napokon frekventált helyeken láthatóak, mégpedig azokon az előadási napokon, melyekhez idomítva vannak. A főidomító (aki megálmodja, milyen csoportos kompozícióba érdemes állítani a bizonyos darabhoz az egyedeket) díszlet-inszemináció révén meghatározza minden egyed bizonyos faját, majd ezeket rábízza a csordásra, és terveket hagyva rá, megkéri, nevelje fel a zigóta színházi díszletet az utasítások szerint, úgy, ahogy meghagyta neki. A csordás, amikor a főidomító terve szerint minden egyedet elképzelése szerint foganatosított, és a kívánt mérete vágta a körmeiket, kiképezte helyüket a térben, az elvárt alkatra ápolta őket, valamint meggyőződött arról, hogy ez a bizonyos csoport szállítható-e adott az körülmények és bizonyos járművek által, átadja őket a gondozóknak.

A gondozók ilyenkor, az idomítás módjától függően, megtanulják az új egyedek speciális gondozási módját, és mindent megtesznek azért, hogy amikor azok a bizonyos előadási napokon frekventált helyeken láthatóak a szőrzetük csillogóra legyen csutakolva, hogy mindenki a legszebb fényükben láthassa őket.

[Még szerencse, hogy enni nem kérnek…]

Vissza a blog főoldalhoz

Pakoblog

Elérhetőségek