TÖBB FÉRFI, HÁROM NADRÁG

Pakoblog

Azon a reggelen, amikor Három És Kétszer Háromnegyed Ujjú Miklósnak a teherautójára pakoltuk a Cinóber díszletet, és készülődtünk Kőszegre a Várszínházba, hogy bemutassuk készülő darabunkat, jó idő volt. Olyan jó nyálkás. Békának való. Az esőerdőkben is csak ritkán ekkora a páratartalom. Mindenkire ráizzadt a póló, mint légiósokra a zubbony a Csontbrigádban. Boda Tiborra persze nem. Ő Afrika másik „szülöttje” mellett tette le a voksát. Ő Tarzannak képzelte magát. Legalább is addig, míg nem támadt fel a szél, mely, mint a jeges korbácscsapások ütlegelte átázott pólóinkat a hátukon. Bodának, meg a meztelen hátát – egy ideig.

A díszletről annyit, hogy van. És ha van, mi biztos, minimum egyszer teherautó platóra rakjuk. Ezen a reggelen is, még alig kikelve az éjszakai kómából, és megszeppenve azon, minő meglepetéseket tartogathat az út egy olyan ember számára, aki igen kényesen és körülményesen tud eljutni A pontból B pontig – főleg akkor, ha azok nagyon messze vannak egymástól –, ugrottam fel a platóra, hogy valamilyen módon én is fizikai hozzájárulásomat tegyem ezen pakolás közben. (Ugye, milyen szép mondat? Értsd: Ne csak a szám járjon.) Hát, ugrok így szépen fel, kecsesen, mint a gazella a platóra, ami a Roli szemében biztos csak úgy nézhetett ki – mert mellette próbálkoztam a mutatvánnyal –, hogy kicsit megemelem a jobb lábamat, meghajlítom térdben, és a térdemnél fogva megpróbálom a bokámat a platóra rakni, majd valahogy megtámasztani a lábamat, hogy felhúzódzkodjak. Röpke másfél perc alatt már bősz titánként szedegethettem volna el társaimtól a pakolnivalókat, ha a nagy felhágási igyekezeteim közepette nem hallottam volna egy éles reccsenést. Na – gondoltam magamban –, ilyen emberekkel vagyok körbe véve, akik nem tudják kivárni, hogy felmásszak, inkább ledobják azt a kétmázsás elemet, amit fel szándékoztak adni. (Amin már eleve is könnyítettünk, mert öt perccel előtte vágtunk le róla, két hozzávetőlegesen 70 kilós szegmenst.) Megfordultam, amennyire tudtam abból a pózból melyben éppen leledzettem – ami valami olyasmi lehetett, mint amikor a pelenkás gyerek akar felkelni a játszótéren és négykézlábra áll, majd kinyomja a fenekét, karjaival feltolja magát, majd megpróbál úgy felegyenesedni, hogy ne bukjon hátra –, és négykézláb próbáltam hátrafordítani a fejemet, hogy lássam mi történt. Nem volt semmi. Páran azok közül, akik nem épp valamelyik dagadó izomköteget figyelték saját testükön, és azon járt az eszük, hogy úgy ki vannak pattintva, mint az őskőkorszak legjobb dárdahegyei, rajtam nevettek és türelmesen tartották a fekete monstrumdíszlet elemet. Ahogy felegyenesedtem, egy nem megnyugtató, de annál hűsítőbb fuvallatot éreztem az altájékomon. Végighasadt a rövidnadrág rajtam a nagy tornászmutatványban. Tudniillik, ahogy végre meg tudtam hajlítani a már platón lévő nyújtott térdemet, és meg tudtam támasztani a jobb lábamat, a ballal rugózva kettőt, elrugaszkodtam a földtől, és a többit már megoldották a fizikai törvények meg a nadrágom anyagának szakítóbírása.

Nagy volt a nevetés, és már vörösödtek a fejek – mert súlyt tartani, meg nevetni is, nem olyan egyszerű dolog –, amikor megfogtam az elemet én is a Miki mellet, hogy segítsek a platóra húzni. Ahogy az megvolt, óvatos tapogatással felmértem az anyagon keletkezett kárt, és úgy döntöttem, hogy mindenki javát szem előtt tartva, elmegyek és húzok egy másik nadrágot. Nagyon szerettem ezt, amelyik épp most megadta magát rajtam, de őt még az ügyes kezű Szilvink sem tudta volna megmenteni, mert nem a varrás mentén szakadt el, hanem maga az anyag adta meg magát a hátsózseb aljától egészen a lábszár végéig.

Mire visszaértem a pakolás színhelyére, mindenki megcsodálta a frissen mosott, khaki színű rövidnadrágomat (amit persze pár napra rá elszakítottam, de még foltozható; lásd a képen), én pedig azon csodálkoztam, hogy a Miki nadrágjának a térdén valami rojtolódik. Nézem közelebbről, hát nem leszakadt a díszítővarrás a nadrágja száráról, és csak úgy lifegett a térd alatti lábszőreit kócolgatva.

– Meg sem tudom számolni, hogy ez hányadik nadrágom, ami itt, pakolás közben megy tönkre – mondta – az akkor még Három És Kétszer Háromnegyed Ujjú Miklós (majd egyszer azt is elmondom, hogyan állítottam a csavarozógép fejét a körömházába) –, és együttérző, de minden sajnálattól mentes tekintettel nézett rám, majd megkért, ugorjak a platóra…

Kihoztam egy zöld hokedlit, ráálltam és felléptem. Semmi akrobácia.

emil

Vissza a blog főoldalhoz

Pakoblog

Elérhetőségek